1. rész

Tik-tak, tik-tak, tik-tak, araszol előre a macska alakú óramutató, de az idő nem akar gyorsabban telni, akármennyire is bámulom a készüléket. Utálom ezt az órát, de nem csak én! A "macsfőnök" hozta be nekünk még félévkor, hogy lássa, mennyi idő van még az órából. Olyan az óra, akár a tulajdonosa: teljesen sötét, óriási, világító szemekkel. A hideg ráz tőle.. Szintúgy, mint a történelem órától, amin épp most szenvedek teljesen reményvesztetten az iránt, hogy én egyszer szeressem ezt a tantárgyat. Nem is értem, miért tanuljuk?! Lehet, hogy van benne egy-két fontos dolog, hogy ne kövessük el mindig ugyanazokat a történelembakikat, de hát mégiscsak egyre okosabbak lesznek az emberek, nem igaz?
Órákig tudok egy témát boncolgatni akár fejben is, ilyenkor eléggé érdekesen nézhetek ki, mint például most is. Honnét tudom? Nicole hátra van fordulva és úgy bámul, mintha valami nem lenne rajtam rendben. Bólogatok, hogy rendben vagyok.
Szóval, újra a történelem órán találom magamat, de már nem tudok visszaesni a gondolkodásba. Na, szép. Már éppen, hogy majdnem elaludtam - ami gyönyörű produkció lett volna egy kitűnő tanulótól -, amikor csöng az óra végét jelző csengő. El sem hiszem... Nyári szünet! Istenem, hogy mennyire vártam ezt a pillanatot, és most elérkezett! Elégedetten pakolom be a tankönyveimet a táskámba és miután hazaérek, az egész hóbelevancot finomat szólva be fogom dobni az íróasztal alá és remélhetőleg szeptemberig elő se fognak kerülni. Ezen a gondolaton szélesen elmosolyodok, majd kilesek a tanteremből; mialatt én bent szórakoztam a cuccaimmal, szinte mindenki eltűnt, a folyosón már csak néhány diák lézeng, köztük Dave. Visszabújok az ajtó mögé, kifújom magam, majd nagyon egyenes háttal, már-már "királynősen" vonulok oda a szekrényemhez ellenőrizni, hogy mindent elvittem-e már, de igen, elvittem. A másodperc töredékében gondolom át, hogy mivel tudnék még piszmogni, hogy tovább maradhassak, de nem találok semmi kifogást a maradásom végett. Kicsit csalódottan kezdek el menni a kijárat felé, amikor meghallom a nevemet. Halkan, nagyon halkan, de valaki kimondta a nevemet. Lassan fordulok hátra, hogy tényleg meggyőződjek affelől: Dave szólított. Hátrapillantva meglátom őt a folyosó közepén, engem nézve. Igen, ő volt az.
- Igen?
- Még lesz egy zongoraórám. Ki tudnál utána jönni elém? Meg szeretnék beszélni veled valamit. Fél háromkor végzek, a suli előtt foglak várni. Szia - sarkon fordul és elmegy.
Álomittasan bámulok magam elé, ez az egész is olyan álomszerű volt. Ez... megtörtént? Azután, hogy szakítottunk, újra hozzám szólt? Meg se várta, hogy válaszoljak; talán így akarta a tudtomra adni, hogy muszáj ott lennem. Remek, mit ne mondhatnék... Épp utána, hogy megszoktam a hiányát, felbukkan, hozzám szól és kirendel. Az utolsó napon. Legszívesebben utána mennék és jól beolvasnék neki, hogy mit képzel magáról?! Szakítunk, hónapokig, hónapokig észre se vesz, figyelemre se méltat, bunkózik, erre most megjelen és közli velem, hogy várjam őt kint a zongoraórája után? Mit vártam Davidtől?! Őszintén szólva ennél egy kicsivel többet, de hát, úgy látszik ez van. A szememet forgatva pördülök meg, fekete szoknyám csak úgy lobog, miközben dühösen kiviharzok az iskolaépületből. Hogyan képes ilyenre? Teljesen ki vagyok rá akadva, de le kéne nyugodnom. Le, mert ki tudja, hogy mit fog mondani? Újra járni akar velem? Vagy mégsem? És ha igen, mit mondok neki? Az egy dolog, hogy szeretem, az pedig egy másik, hogy ez nem fog menni. Az utóbbi időben nagyon zavartnak érzem magam és még nem találtam meg az okát. Nem, nem fog menni és ha erre kerül a sor, meg is fogom neki mondani. Nagy nehezen, tuti, hogy csak makogva, de ki fogom bökni, mert muszáj lesz. Már most félek. Sose voltam az a típus, aki kimondja, hogy mire is gondol pontosan. Nem mertem, de már nagyon fel kéne szabadulnom, kieresztenem a gőzt. Egyrészt ezért irigylem Nicole-t. Ő mindig kimondja, hogy mire gondol, egyből elmondja a véleményét és nem érdeklik a következmények. Tudja magát adni, nem úgy, mint én. Bárcsak képes lennék erre!
A szemem sarkából látom, hogy az egyik házból mintha valaki figyelne engem. A nap megcsillan az üvegen, majd csak egy hamvasszőke hajtincs látszik az ablakból; végül az is egy szempillantás múlva eltűnik. Ilyen a falusi élet. Minden szomszéd kíváncsi a másikra, mindenki kommunikál mindenkivel és én ezt egy ideig még jópofának tartottam, de mostanában egyre inkább idegesít. De mit mondjak? Engem mindig megbámultak, gyakran dicsérték a hajamat. Másrészt volt olyan szomszéd is, aki megemlítette az egyik nap, hogy ideje lenne több színt is viselnem, nem csak a zöldet, barnát és feketét. Volt már olyan is, aki tanácsot adott a bőrápolásra is, olyan praktikákat mondott, amik tökéletesen helytállnak a leégéssel szemben. Őszintén szólva annak még szükségét is veszem majd valamikor.
Mire hazaérek szinte patakokban folyik rólam a víz, mivel az iskolába nem vittem hajgumit és a csak fekete színű ruhákból álló összeállítás is sok fényt és meleget vonzott egész nap felém. Ideje fellélegeznem. Miközben a kulcsomat keresem elő leellenőrzöm az órámat. Mindjárt fél három van és még ebédelni sem ebédeltem. De ilyen melegben nem is baj. Fáradtan kullogok még jó száz-kétszáz métert az árnyékban, míg felérek a házunkhoz. Az egyik bokor alatt megpillantom Sethet, az ír farkaskutyánkat. Ha rám ugrik már nagyobb, mint én, de szerencsére sikerült leszoktatnom az ugrálásról. Ha nem áll két lábon, akkor is magasabb, mint a csípőm. Kitűnő módszer a betörők elriasztására... vagy az udvarlókéra, mert már olyanra is volt példa. A fiú Dave-vel jár egy osztályba és teljesen rám volt nyomulva. Az egyik nap, amikor Daviddel vittük sétáni Setht, a fiú utánunk kémkedett. Mit ne mondjak, Seth jól megkergette őt, szakadtunk a nevetéstől, miközben az üldözött fiúra néztünk. Persze a kutya, amikor meghallotta a jelzésemet, egyből visszajött hozzám és nem is bántotta a kéretlen udvarlómat, csak megijesztette. Többet soha nem nyomult rám senki, amíg Dave-vel együtt voltunk.
Gyorsan bemegyek a házba és leváltom a fekete ruhámat, nehogy összepiszkoljam. Felveszek helyette egy ujjatlan, rövidnadrágos overállt, természetesen a feketét. Egyszerűen imádom ezt a ruhadarabot, nagyon strapabíró, soha nem szakadt el, lyukadt ki, és a többi. Ahogy kilépek a házból, megcsap a meleg. A házban olyan jó idő van! De - sajnos - mennem kell.
- Gyere Seth, sétálni megyünk - hívtam a legjobb barátomat egy hirtelen ötlettől vezérelve.
Régebben mindig pórázon sétáltattam, de annyira szófogadó lett, hogy egy jó ideje már póráz nélkül viszem sétálni őt. Mindenki szívrohamot kap, aki először látja az úgymond nálam nagyobb kutyát, ráadásul szabadon. Mindig messziről elkerültek minket, én meg pimaszul élveztem, hogy félnek tőlünk. Természetesen most is így történt, én meg kiélveztem a helyzetet. A suli elé érve mind a ketten leheveredtünk a fűbe és vártuk Dave-et, ki hogy: Seth farokcsóválva, én meg a lehető legidegesebben. Ahogy kilépett a suliból, a szívem őrületes tempóba kezdett. Én felálltam, de Seth a helyén maradt, nem akaródzott felkelni, de nem is volt baj, nem akartam sokáig beszélni Dave-vel.
- Szia...
- Örülök, hogy itt vagy.
- Pedig elhiheted, én most otthon hemperegnék a fűben Sethszel - elmosolyodok.
- Igen, azt gondoltam - felnevet, én meg csatlakozok hozzá. Régen csináltunk együtt bármit is.
De olyan hamar hagyjuk abba, amilyen hamar elkezdtük. Csendben vagyunk, nem tudunk mit mondani.
- Szóval... - kezd bele - Az nem helyzet, hogy mi kerüljük egymást.
- Dave, én nem kerüllek téged, semmi okom nincs rá, te kerülsz engem - hazudtam.
- Ez igaz - halványan elmosolyodik. - Sajnálom. Csak.. tudod, elég nehéz megküzdeni az érzelmeimmel. Túl erősek irántad. Muszáj kerülnelek.
- Szakítottunk.
- Szakítottál!
- Az most nem számít! Odajöhettél volna már akkor hozzám, amikor érezted, hogy baj van, de nem, te nem jöttél. Meg se próbáltad megkérdezni, hogy mi a bajom, meg se próbáltad megoldani a problémát, csak hagytad, hogy elfajuljon, és elfajult, nem tudunk mit kezdeni vele! Megtörtént, ennyi, pont - csodálkozok, hogy ezeket mind kimondtam, de hát nem csoda, hisz hónapok óta bennem van.
- Mondd, mit tehettem volna? Tudod, hogy már akkor is mennyire hiányoztál?
- Miért nem tettél ellene? Hm, miért? Ha azt akartad volna, hogy együtt legyünk, akkor biztosan, hogy együtt lettünk volna, de látod, hogy nem csináltál semmit, hagytad, hogy elsodorjon az ár!
- Sai, de hisz még mindig szeretlek, nem érted?
Ahogy meghallom ezt a szót.. Ez a szó minden űrt kitölt, ami a szakítás óta bennem van. Kitölti azt az űrt is, ami közöttünk volt, van és ott lebeg a levegőben. "Szeretlek". Szorosan lehunyom a szemem, miközben beletemetem az arcomat a kezembe. Nem. Nem lehet.
- David.. Őszinte leszek hozzád - kezdem egy perc után lassan, a következő mondataimon gondolkodva. - Én is szeretlek és iszonyatosan hiányzol, de nem lehetünk már együtt. Nem tudjuk ezt a problémát megoldani, mert ha nem tudjuk, hogy mi a probléma, akkor a megoldást se tudjuk megtalálni rá. Márpedig én nem tudom, hogy mi a problémám. Túl bonyolult leírni azt, hogy milyen harc folyik bennem. Az egyik énem vakon hiszi, hogy szükségem van rád, szükségem van Nicole-ra, szükségem van mindenkire, de ez nem így van, mert a másik felem ennek az ellenkezőjéről próbál meggyőznii, amíg mindkét felem tudja, hogy szeretlek. Nem, nem értheted.
- Meg se próbálod elmagyarázni. Nem hagyod, hogy segítsek.
Eddig kerültem a pillantását, de most nem tudok ellenállni annak a kényszernek, hogy a szemébe nézzek. A mindig csillogó szempár most élettelen. Végigsimítom az arcát.
- Nagyon sajnálom - egy könnycsepp gördül végig az arcomon, mire Dave letörli azt.
- Ne sírj - magázoh húz és átölel.
Lassacskán lecsillapodik a sírásom, kitisztul a fejem és rájövök, hogy mekkora marhaságot csináltam. Közel kerültem Dave-hez, újra. Hónapok óta nem voltunk ilyen közel egymáshoz.
Hirtelen elkezd teljes erővel hasogatni a fejem, sziszegve kapok hozzá. Seth már áll, toporzékol és nyüszít, érzi, higy baj van.
- Sai.. Sai, jól vagy?
- Úr isten, a fejem.. Úgy érzem, mindjárt szétesik... - motyogom és tényleg, olyan erővel hasogat, hogy nem tudom, meddig fogom kibírni..
- Haza kéne menned. Azonnal. Hazaviszlek.
- Ne, Dave, ne - próbáltam higgadt maradni a fejfájásom ellenére is. - Nem szabad. Mi már nem lehetünk együtt. Nem szabad... Sajnálom - majd megfordultam és elrohantam. Futás közben csorognak lefelé a könnyeim, a fejem hasogat.. Midnen egyszerre tör rám.
Hallom Seth súlyos mancsainak a földre csapódását, ahogy fut utánam. A környező erdők susogását, ahogy a szél a fák között cikázik. A patakot, ami a közelben folyik és csak arra gondolok, hogy találnom kell egy olyan helyet, ahol egyedül lehetek. Be kell rohannom az erdőbe, ahol senki se bánthat.
Már a hasam is teljes erővel görcsöl. El fogom veszíteni az eszméletemet, szét fogok szakadni...
Már nem látok semmit, csak valaminek a lihegését hallom. Mintha Seth egyenesen a fülembe lihegne... De nem Seth az. Őt távolabbról hallom..
Nem látok. Nem érzek. Nem hallok... Mi történik...?