7. rész

- Tartsd magad egyenesebben! - javasolja Milly, az egyik oktatónk, miközben Starral ügetek.
- Én próbálom, de nem megy!
Milly a legkedvesebb ember, akivel valaha találkoztam. Hosszasan tudja ecsetelni, hogy miképpen tudok javítani a lovaglási technikámon és gyakran beszélgetünk a gyakorlatok közben. Neki is gyönyörű, vörös sörénye van, bár egy-két árnyalattal világosabb, mint nekem és egyenes. Egyáltalán nincs kisminkelve, mint ahogyan ezt egy húsz éves nőtől elvárhatjuk, és mégis tökéletesen látszanak óriási, szinte már fekete szemei és makulátlan, szeplőtelen arcbőre.
- Dehogynem megy! Ülj kicsit előrébb a nyeregben és könnyebb lesz - mutogat kantárral a kezében.
- Ó, így már sokkal jobb, tényleg - vallom be.
- Rendben, nagyon jó voltál. - állítja meg a lovat. - Nem is kérdeztem még, tanultál lovagolni?
- Nem - lendítem át a lábamat a paci hátán, majd egy finom puffanással földet érek. - Jó kislány vagy - paskolom megy Star oldalát, aki egy jóleső prüszköléssel köszöni meg. - További jó munkát, Milly!
- Szia! - integet vissza fülig érő mosollyal.
Nicole éppen most kezdi el a lovaglóóráját, így pont elkerültük egymást, de sebaj, mostanában úgy sem beszélünk valami sokat. Furcsa, hogy két ember így el tud távolodni egymástól.. Pár héttel ezelőtt mindig rengeteget beszéltünk és mindent elmondtam neki, de most.. Ő se keresi az enyém és én sem az ő társaságát. Minden olyan hamar meg tud változni és még csak észre se vesszük - tűnődök, mikor az előttem lévő domb tetején, az almafa tövében megcsillan egy szempár. Talán Mors...? Ellenőrzöm, hogy lát-e valaki, de mindenki az oktatással van elfoglalva, így nekiiramodok a dombtetőnek. Majd' kiköpöm a tüdőmet, de kitartóan rohanok felfelé. Felérve nekitámaszkodok a térdemnek, lihegve körbenézek, viszont mindent normálisnak találok; egy szempárt se látok. A fa mögött drótkerítés húzódik, azon túl sűrű erdő van: kíváló búvóhely egy vérfarkas számára. Talán át kéne másznom a kerítésen. Kell lennie egy olyan pontnak, ahol... 
- Innen nincs kiút - Dave poénkodó hangja szakítja meg a gondolatmenetemet, amire egy szemforgatással válaszolok. 
- Dave, kérlek. Ne most - könyörgök és visszafordulok a drótkerítéshez. 
- Saiorse, beszélnünk kell - erősködik tovább, mire lepisszegem. - Kérlek, figyelj...
- Ez most nagyon fontos és nem tűr halasztást... 
- Ahogyan ez se! - vágunk bele egymás szavaiba. 
- Semmi se lehet ennél fontosabb - közlöm vele hűvösen. 
- Nem? - lép egyet közelebb. - Még mi sem? 
- Már nincs olyan, hogy "mi", csak" te" meg "én", világos? 
- Mindig lesz olyan, hogy mi, nem érted? - ragadja meg a kezemet és erősen belenéz a szemembe. 
- Mit csinálsz? Vedd le rólam a kezed! - sziszegem, de Dave-et ez nem érdekli, gyorsan közeledik, majd az akaratom ellenére megcsókol. Ellököm magamtól és pár lépést hátrálok tőle - David! Elég volt, érted? - kiáltok rá. - Légy szíves és menj el innen! 
 - És ha nem? - kötözködik tovább, újra közelebb lépve hozzám. 
- Nincs köztünk semmi és már soha nem is lesz, nem érted?! Mit nem lehet ezen felfogni? - kiabálok, miközben a félelemtől remegve megyek egyre hátrébb. 
- Szeretlek Saiorse, fogd már föl! - emeli fel ő is a hangját. 
- És ha azt mondom, hogy nem érdekel? Mit fogsz csinálni? - tárom szét a karomat. Dave-nek elsötétül a szeme, s ugyanabban a pillanatban mozgolódást látok a szemem sarkából. Odakapom a fejemet és a közeledő alakban felismerem Danielt. 
- Valami gond van? - áll be a hátam mögé. Annyira intenzíven érzem azt a fenyegetést, ami Dave felé árad belőle... 
- Látom, Saiorse, hogy megtaláltad a saját társaságodat. Gratulálok - mondja lenézően, majd hátat fordít és elmegy. 
Kezem-lábam remeg és őszintén szólva azt hittem, hogy meg is fog ütni. Megkönnyebbülten ereszkedek le a fűre, megfeledkezve Daniel jelenlétéről. 
- Jól vagy? - érzem a levegő mozgását, ahogy letérdel mellém. 
- Persze. Minden a legnagyobb rendben - mondom kimérten, hogy megértse: menjen a saját dolgára, mielőtt valami sértőt mondana. 
 - Rendben - úgy látszik, fogta az adást, mivel felkel mellőlem és hallom távolodni a lépteit. 
Már nem bírom tovább, arcomat a kezembe temetve kezdek el zokogni az almafa alatt, remélve, hogy senki se fog felfedezni. Fáj, hogy megbántottam Dave-et, fáj a tehetetlenség, amit anyával kapcsolatban érzek, fáj, hogy a régi életem romokban hever... Most minden fáj.
Egyszer csak a semmiből ráereszkedik egy kéz a vállamra. 
 - Azt hiszem, hogy még sincs minden a legnagyobb rendben - hallom Daniel együttérző hangját, miközben az oldalához húz. Még tiltakozni sincs erőm, csak hagyom, hogy a karjaiban vigasztaljon meg. Az eső utáni erdőnek, a tavasszal engedő földnek és a szalmának az illatát hordozza magában összekeveredve, ami nyugtatólag hat rám, így hamarosan csillapodni kezd a sírásom. 
- Nagyon szégyenlem magam - suttogom mosolyogva, szipogva. - Nem tudom, hogy mi üthetett belém. 
- Valószínűleg sokat jelentett neked ez a fiú. Meglátszott, ahogyan viselkedtek egymással és ezért teljes mértékben megértem, hogy mi játszódik le a fejedben. 
Nocsak. Ha a bunkó, modortalan felszínt megkapargatjuk egy kicsikét, találunk egy kedvesebb fiút..? 
- De csak jelentett. Sose hittem volna, hogy ilyen erőszakos is tud lenni... - mondom még mindig megsemmisülve, majd újra erőt vesz rajtam a sírás. 
- Cssss, vége. Nem fog újra megtörténni - simít végig a hajamon és érzem, ahogyan egy puszit nyom a fejemre.

Nem hiszem el, hogy ez megtörtént. Amikor jelentkeztem erre a táborra azt hittem, hogy minden tökéletes lesz és kiélvezhetem a függetlenségemet, de helyette Dave-től rettegek és egyfolytában Danielt keresem a tekintetemmel, hátha exbarátom újra akcióba lendül. Fantasztikus. De ideje lenne felkelni, még furcsállnák a reggelinél, hogy hol vagyok és ma én kezdem a sort a lovaknál. 
Még korán van, a füvön harmatcseppek csücsülnek, a nap még alacsonyan jár a táj fölött és a levegő még kellemesen hűvös. Frissen lépek ki a szabadba, de a szememről már nem mondhatom el ugyanezt. Nagyon feltűnően látszik rajta, hogy végigsírtam a tegnapot és majdnem az egész éjszakát is. 
- Látom még életben vagy - csendül fel mögöttem egy hang, amire egy jókorát ugrok a rémülettől. 
- És továbbra is tartanám ezt a státuszomat, de ha továbbra is ijesztgetni fogsz, szívrohamban fogok meghalni - prüszkölök Danielnek, aki mellém csapódik. 
- Nem lesz ma semmi baj, hacsak nem fogod továbbra is úgy vonzani az őrült pasikat - szaporázza meg a lépteit, hogy lehagyjon, majd hátrafordul - Ja, és ma én fogom tartani az órádat, mert Milly beugrott a városba. Csak szóltam - hagy ott. 
Már megint kezd bunkón viselkedni, ám szerencsére már nem annyira, mint az érkezésem napján. Kezd tele lenni vele a hócipőm, mert nem hogy csak bunkó, de látott már gyengének is. Ezt pedig kevés ember mondhatja el magáról. 
A lehető legkevesebb kedvem van bemenni a hátsó placcra reggelizni, hogy szembenézzek Dave-vel, ezért még téblábolok egy kicsit. Ám nem sokkal ez elhatározásom után megjelenik a Macsfőnök és beterelget, hogy bejelenteni valója van. Ajj, ne már.. 
- Gyerekek! Figyeljetek! Bejelenteni valóm van! - kiabálja el magát, s én elslisszolok egy szabad helyre. Tekintetemmel Nicole-t keresem, de nem találom.. Biztos még nem kelt fel. - Ma rendezünk egy kisebb kirándulást, vagyis rendeztünk volna - javítja ki magát -, mivelhogy a buszunk meghibásodott. Szerencsére kaptunk egy másikat, de azon meg öt hellyel kevesebb van. Ki vállalja, hogy marad? - teszi fel a kérdést, a kezem abban a pillanatban a magasba lendül. 
Körbenézek a teremben és megkönnyebbülve látom, hogy a többi diák, aki feltette a kezét ismeretlen a számomra. Szóval Dave is elmegy. Hála Istennek! Megkönnyebbülten mosolyogva nézek körbe a teremben, amikor megpillantom Danielt. Szája óvatos mosolyra görbül, majd eltűnik egy szénabála mögött. Kíváncsian bámulom a bálát, bár tudom, akárhogyan is szuggerálom, nem fog elugrani az útból, így hát beletörődve futtatom végig a szememet a reggelizők fölött. Szabályosan beleütközök Dave tekintetébe; nem csak én próbálkoztam meg a szuggerálással. Zavartan kapom el a fejemet és hálát adok Istennek, hogy túléltem a tegnapi napot. Daniel segítségével. 
- Most pedig egy-kettő, ugorjatok és indulunk! - harsogja a tanár és kigaloppozik a helyiségből. 
Mindenki nagy zsivajjal áll fel a helyéről, a székek csikorognak, ahogyan a diákok kihúzzák őket a helyükről. A hideg ráz ki erre a hangra, el is tűnök a helyszínről. Az istálló felé veszem az irányt, hogy meglátogassam Start, aki nagy kedvencem lett ebben a pár napban. Amikor beérek, rögtön arcon is csap a farkával, amit Milly - gondolom ő - precízen be is font neki. 
- Kösz, Star - dörzsölgetem sértődötten a fájdalmas helyet. - Nagyon jól esett. 
Csodálattal nézek végig a lovon. Gyönyörű egy példány, az már biztos. Kávébarna, csak egy keskeny fehér csík van a pofáján, ami nagyon bájossá teszi őt. 
- Szeret téged - hallom a fejem fölül az ismerős hangot. 
- Jó tudni - válaszolok a padlófeljárón ülő Danielnek. 
- Te nem mentél velük? - érdeklődik csillogó szemével. 
Mondtam már, hogy gyönyörű szeme van? Ahogyan a napfény rávetődik, sokkal világosabbnak és természetfelettibbnek tűnik, mint bárki más szeme. 
Elég, Saiorse! 
- Nem szeretnék olyan gyakran egy légkörben lenni Dave-vel - mondom kényszeredetten. 
- Megértem. Nem jössz föl? Nagyon szép innen a kilátás - javasolja, majd megindulok a létra felé. Elég régi és rozoga volt. 
- Elbír? - kételkedem, mire Daniel leugrik mellém. 
- Megfogom - támasztja meg a létrát és véletlenül hozzáér a könyökömhöz. 
- De ha lezúgok... - próbálom figyelmen kívül hagyni és elfelejteni keze melegét. 
- Akkor elkaplak - nézek le és látom, ahogyan megrántja a vállát. 
- Reménykedj, hogy nem lesz semmi bajom - lesek felfelé, miközben már a felénél tartok. 
Az utolsó pár fokot kihagytam, úgy másztam fel a szalmakupacokkal borított padlásra.
Danielnek igaza volt; velem szemben egy ablak nyílt ki a messzeségre, megmutatva a táj szépségét.
- Ez fantasztikus! - ülök le az ablakpárkányra, kicsivel később ő is csatlakozik hozzám.
- A legjobb búvóhely akkor, ha nem akarod, hogy rád találjanak. Ide maximum én szoktam rendszeresen feljönni, rajtam kívül senki más, és így is sok titkot rejthet - néz körbe.
Egyszerűen nem tudom levenni a szememet a tájról. A hegyeken különféle fafajok zöldellnek erdőbe verődve, egy-egy madár köröz a völgyek felett. Miközben hallgatom, ahogyan Daniel beszél hozzám, furcsa érzés költözik a hasamba... Majdnem, hogy fájdalmas érzés, egy szál választja el, hogy már ne legyen kellemes. 
Sose éreztem ilyet ezelőtt.
- Akkor tudom, hogy hová fogok menekülni Dave elől - viccelődök, mire Daniel is megejt egy mosolyt.
- Nos igen.
- Dave-ről jut eszembe.. Köszönöm a tegnapit. Nagyon kiborultam, komolyan nem számítottam rá, hogy így letámad és hogy ennyire mélyen fog érinteni a dolog - magyarázkodok.
- Bárkivel megtettem volna ugyanazt, amit tegnap - szögezi le, mire a kellemes átcsapott fájdalomba; olyanba, ami egyenesen a szívemből jött a felszínre. - De szívesen. A következő alkalommal már nem biztos, hogy jelen leszek - figyelmeztet. 
- Persze - keltem szórakozott látszatot és nem mutatom, hogy az előbb mennyire megbántott. Ostoba vagy, Saiorse! Minek kell álmodoznod?!
Csalódottan meredek a távolba, amit próbálok Daniel elől elpalástolni, amikor meglátok egy fekete  pontot mozogni a tanya szélén, a kerítésen túl. 
- Ööö - állok fel lassan a helyemről, szememet le se véve az állatról. - Azt hiszem én most megyek - indulok a létrához, majd mikor baleset nélkül leérek a földre rohanni kezdek arra, amerre látni véltem a fekete farkast.
Mors végre megérkezett.
- Saiorse! - hallom Daniel kiáltását jóval mögöttem, mire hátranézek.
Sajnos megvan az eredménye a dolognak, hiszen egy tökéletes pofára esést mutatok be egyszemélyes közönségemnek, aki már fölém hajolva próbálja elfojtani a nevetését. Csúnyán nézek rá, majd feltornázom magamat ülőhelyzetbe és kicsavarodott törzzsel bámulom azt a helyet, ahol Morsot látni véltem.
- Ott az előbb..
- Menjünk innen - pásztázza az erdőt a fiú. - Erre van egy kóbor kutyafalka, akik már nem egy ember halálát okozták. Az a fekete példány már régóta vendégeskedik itt a tanyán és...
- Sose hallottam róla, pedig az ilyen eseteket nagyon régen beharangozták volna a TVben, rádióban, újságokban. De nem tették meg - állok fel, majd elégedetten állapítom meg, hogy az eséstől nem sérült meg semmim.
- Rendben vagy? - kérdi, mikor észreveszi, hogy elkezdem leporolni magamat.
- Ne tereld a témát! - fortyanok fel.
- Saiorse, menjünk innen!
- Márpedig én most meg fogom nézni azt a kóbor kutyafalkát, ha törik, ha szakad! - makacsolom meg magam, miközben elindulok a kerítés felé.
- Nem, nem fogod! - állja el az utamat.
- Daniel, engedj át! - mondom fenyegető hangnemben, de természetesen ezzel nem ijesztettem el.
- Fordulj vissza és menj a faházadba!
- Ne parancsolgass! Ki vagy te nekem hozzá? - szólom el magamat, mire Daniel is bekeményít.
- Az egyik oktatód, akinek felelőssége, hogy semmi bajod ne essen! Húzz vissza, de most azonnal oda, honnan jöttél! Ha most meghalsz, az az én lelkemen fog száradni! Tűnés!
Erre nem tudok mit mondani, szóval egy ideges "ahgr"-val továbbállok.
Még hogy kóbor kutyafalka.. Jó vicc. 
Idegesen baktatok a házamhoz és olyan hangosan csapom be az ajtót, hogy ha Daniel mérföldekre lett volna, akkor is meghallotta volna. Idebenn se tudok lecsillapodni, össze-vissza járkálok a szobában és szitkozódok. Az egyik ilyen szitokfolyamnál véletlenül lelököm az egyik poharat, de a darabokra törése ráébreszt, hogy mit csinálok éppen.
Ez nem én vagyok.