2. rész

Fények tűnnek fel és tűnnek el a sötétségben. Kék, lila, azután rózsaszín... Majd fehér. Körülöttem csend, de aztán mintha az egész békesség egy cérnán függene. És valaki elvágja ezt a cérnát. Hallom a madarak csicsergését, valaminek a lihegését, de csak sötétséget látok. Érzem, ahogy a egy lágy fuvallat végigsimít a testemen. Szél? A házban? Ki hagyta megint nyitva az ablakot? Vajon valaki füvet vágott, azért érzem az illatát?
De utána.. Rájövök, hogy nem lehetek otthon, hisz nem is emlékszek az útra hazafelé. Minden olyan zavaros.
Próbálom kinyitni a szemem. Amikor kinyitom, gyorsan vissza is csukom; elvakít a nap. Nyögve tápászkodok fel.. a földről? Valamilyen növényt érzek a tenyerem alatt, bár a fajtáját nem ismerem. Igen, tényleg nem értem haza. De meddig lehettem el? Mit csináltam? Ahogy megfogom a fejemet, érzem, hogy a göndör hajam össze-vissza áll, még levelet is kitapintok belőle. Hogy nézhetek ki?! Már nem vakíthat el a nap, kinyitom a szemem. A közeli erdőben vagyok, megismerem a vadászlest, ami előttem áll 50-60 méterre. Seth mellettem fekszik, ő liheg. Ahogy végigsimítok a karomon, égető fájdalmat érzek. Na ne, leégtem! Ez nem lehet igaz! Mindig vigyázok, hogy ne égjek le, erre meg..! De úgy érzem, nagyobb bajom is van, mint hogy leégtem.
Nem tudom, hogy mi történt, bárhogy is próbálom megerőltetni az agyamat. A legutolsó emlékem az, hogy rettenetesen görcsöl a hasam és hasogat a fejem. Csak arra emlékszem, hogy mit éreztem és mit csináltam. Tudom, hogy Dave-vel beszéltem, de azt nem tudom, hogy mit. Viszont feszültséget, szomorúságot éreztem akkor, emlékszek. Biztos nem járunk újra, az tuti. De még mindig nem tudom, hogy mi történt velem. Annyi előrehaladásom van a történtekben, hogy tudom azt, merre vagyok és mit csináltam az egész emlékezetkiesés előtt. Elájulhattam? De.. akkor hogyan kerültem ide?! Vajon látott valaki, aki elmondhatja, mit csináltam? Vagy.. Jézusom, vagy inkább mit csináltak velem? Leütöttek? Akkor fájna a fejem és lenne ott egy púp. Megtapogatom a fejemet, viszont nem érzek semmilyen púpot és semmilyen fájdalmat. Ez jó jel, de még mindig lehet, hogy valamilyen szert beadtak valahogyan.. Állj, miket beszélek? Nem ettem és nem ittam semmit.
Fogalmam sincs, hogy mi történt velem.
Fel kéne állnom, de egy kicsit szédülök.
- Seth, fel - mutattam neki a parancsot, mire ő felállt. - Marad.
Rátámaszkodtam és felhúztam magamat. Szédülök, de nem olyan vészes. Vissza kell mennem, mert nem tudom, hogy hány óra van.
- Jó kutya - paskoltam meg Seth oldalát és lassan elindultam kifelé az erdőből.
Kicsit meggyorsítom a tempómat, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy hány óra lehet és innen azt hiszem lehet látni a templomórát. Az utolsó lépéseket szinte futva teszem meg majd a tekintetemmel megkeresem az épületet. Egy órát voltam távol. Ezt a megkönnyebbülést! Kibuggyant belőlem egy kis nevetés majd megkönnyebbülten lerogytam a földre. Most jut eszembe.. Kinyújtom a lábaimat és a karjaimat, de csak kis karcolásokat látok rajtuk, gondolom azokat, amiket épp az előbb szereztem. Azokon kívül semmi. No meg a leégés.. A ruhám egy kicsit poros lett. Szerencse, hogy már rég esett az eső! Most tiszta sár lennék.
A sár felébreszt néhány emléket bennem, amiket sikeresen elhessegetek, a szél viszont azon nyomban visszafújja a fejembe. Már több, mint három éve nem láttam az apukámat. Az utolsó napon, amikor együtt voltunk, szépen összesaraztuk magunkat, anyu nagyon örült nekem és vagy egy hétig szidta aput. Szerencsére ő nem hallotta a különbözőbbnél különbözőbb szidalmakat, mert már nagyon régóta nincsenek anyuval együtt. Már megszoktam, hogy anyu és Josh van nekem, nem az apukám. Nekem is lett "új" családom, neki is lett, így nem zavarjuk egymást. Azért még egy kicsit fáj, de nem fogom kimutatni.
Felkelek a földről és lassan elindulok hazafelé a réten át. Messziről már látom a kertünk végét; minden tiszta fa, tiszta virág és tiszta növény. Miattam olyan a házunk, amilyen. Minden versenyre járok, tényleg minden versenyre, csak ötösöm van mindenből (nem túlzok) és ezért meg is kapom a jutalmamat. Igaz, hogy az iskola a faluban van, de ez az ország legismertebb iskolája. Nehezen lehet ide bekerülni, pedig csak általános iskola. Aki oda jár, tuti, hogy sose kapott félévben hármasnál rosszabb jegyet. Aki meg kapott, annak sürgősen javítania kellett, mert ha nem, kerülhetett át másik általánosba. Nem is csoda, hogy ilyen magasra rakták a lécet; ha valaki színtiszta ötös, mint én, azok még pénzt is kapnak. A versenyekért jutalomutat kaphatunk, és még költőpénzt is! A faluban nem egy gazdag ember él, így van, kik a falut támogatják. A falu meg persze, hogy támogatják az ország legjobb iskoláját. Még a Parlament is támogatja. Igazán szerencsés környékre költöztünk a válás után.
Ahogy beérek a házba, rohanok is fel a lépcsőkön, fel a saját emeletemre. Anya szerencsére még nem ért haza, Josh sincs még itthon. Egyedül vagyok. Bemegyek a szobába, elhúzom a fehér függönyt és rávetem magam az ágyra; takaros kis szobácskát terveztem magamnak, az biztos. Az egész ház fából készült, különösen szeretem nézegetni a gerendákat, amikor hanyatt fekszem. A szobám nagyon keskeny; épphogy befér egy ágy az ablak mellé. Az ablak előtt óriási ablakpárkány van, mindenféle kacatnak hagytam ott helyet. Ott van a páfrányom, akit vicces módon elneveztem Sissynek; a fekete, gülüszemű halam, Gladys és a felszerelései; egy kép a régi kutyusomról, Dannyről, aki szintén farkaskutya volt és két éve hagyott itt minket; a The Dark Divine könyv Bree DeSpaintől, amit az egyik nap kezdtem el olvasni; egy üveg citromszörp és szénsavas víz; tükör és egy nagy fadoboz, ami sminket rejt; no meg a telefonom, a magnóm, a laptopom és a digitális órám. Egyszóval mindent oda rakosgattam, amire szükségem lehet. A látvány meg fantasztikus. Épp rányílik a kilátás egy végtelennek tűnő erdőre, a tisztásaira és egy nagy tóra. Ha jobban odakoncentrálunk a fák közé, még a kis, névtelen patakocskát is lehet látni. Az igazából egy iható forrás, fent a hegyekből indul és nagyon finom. A faluig lefolyik.
Sóhajtok egyet, majd felkelek az ágyból és a fürdőszobám felé tartok. Kinyitom a tömör, sötétbarna faajtót és beszédelgek a fürdőszobába. Túl gyorsan keltem fel és tettem meg a távolságot a szobámtól. A fürdőszobám se sokkal nagyobb, mint a szobám, az biztos. Szintén fa a szerkezete, mint a többi szobának a házban. Ahogy belépünk, velünk szemben meglátjuk a mosdókagylót a fantasztikusan sötétbarna szekrényekkel meg a tükörrel, és azzal együtt az én gyönyörűen összegubancolódott hajamat. (Hogy mennyi dolgom lesz vele, úr istenem... Hogy fogom kifésülni?! És tényleg állnak ki belőle kis ágacskák, jesszus! És... Az ott mi? ÚR ISTEN!! Ott mászik egy pók!!! Sikítok egyet, majd ugrándozva próbálom kihúzni a hajamból. Sikerült, gyorsan ki is nyitom az ablakot és kitessékelem, vagy inkább kidobom az ablakpárkányra.) Aztán balra veszem az irányt és megnyitom az óriás fürdőkádam csapját, hogy kicsit megnyugodjak a forró vízben. Még a múltkor barkácsoltam egy olyan szerkezetet, amit bele lehet állítani a kádba és rá lehet rakni a laptopot, könyvet vagy esetleg a házi feladatot, hogy ott is tudjam csinálni a szokásos dolgaimat. Kis faeszköz, nagyon megszerettem, mert nagyon praktikus. Néha csodálom magamat, hogy milyen ötletek pattannak ki a fejemből.
Nem sok idő, míg teletöltődik az egész kád, ezt már tapasztaltam egy párszor. Beszaladok a szobámba és felkapom a könyvemet, hogy tudjak majd olvasni. A padló vizes lett a lábam jóvoltából, hiszen nem vettem fel papucsot. Visszafelé tartok a könyvvel a kezemben, amikor megcsúszok a padlón. A könyv kiesik a kezemből, majd dobok egy hátast a fapadlóra. Nyöszörögve fekszek a földön és átkozom a hülye szokásaimat, mint például a mezítlábon rohangálást. Föl akarok kelni, de amikor állnék rá a jobb lábamra, belehasít a fájdalom, és én újra a földön kötök ki. Még egy ilyen balszerencsés embert, mint én! Ingerülten nézek körbe, hogy mivel tudnám felsegíteni magamat, de semmi sincs a környékemen, amiben meg tudnék kapaszkodni, így nagy lendületet veszek és csodák csodájára, sikerül felállnom, egy lábbal! Káromkodva sántikálok a fürdőszoba felé, amikor a padlón megpillantom a könyvemet. Szúrós pillantást vetek rá, de végül nem veszem fel. Nincs kedvem újra elesni és újra felkelni, köszönöm szépen, de elég volt egyszer is.
A fürdőszobában még óvatosabban közlekedek, nehogy újra elcsússzak, mert abból már bokatörés lenne. Ez szerintem még nem az.. Majd meglátjuk, ha valaki hazaér. Bekászálódok a fürdőkádba és úgy helyezkedek el, hogy ki tudjak lesni az ablakon, ami szintén csodás panorámát biztosít, amikor meglátok valamit mozogni a réten. Egy kutya lehet, egy nagy, fekete kutya. Messze nem ő lenne az első, akit látni vélek az ablakból. Szerencsétlenek elég sokan vannak. De ez a példány nagyon furcsán viselkedik. Mintha borostyánsárga lenne a szeme. Igen, tuti, hogy olyan, két világító pötty a feketeségben. Borostyánszín szemű kutya? Egyáltalán létezik olyan? Homlokráncolva nézem a kutyaféle szemét, aki rezzenéstelenül néz rám vissza. Érzem, hogy a szemembe bámul, csakúgy, mint én az övébe, majd sarkon fordul és ráérősen elkezd a felé az erdő felé sétálni, ahonnan én jöttem haza.
Ma csupa fura dolog történik.