6. rész

A fény zavarja a szememet, így hát muszáj kinyitnom. Nyögve fordulok a hátamról az oldalamra, hogy megnézzem, mennyi az idő. Te jó ég! Délután kettő óra?! Eddig aludtam?! Pedig tegnap nagyon korán elaludtam, hisz amennyi dráma aznap volt... Fáradtan tornászom fel magamat ülő helyzetbe, amikor meglátok a bejárom mellett lévő polcon egy tálcát, tele kajával. Anyut úgy látszik annyira felzaklatták a tegnap történtek, hogy egy csomó mindent főzött. Már az illatot is megérzem, az csalogat ki az ágyból, hogy megnézzem, mit kaptam, de persze már felismertem. Sajtos csirkemell salátával és zöld smoothie-val. Nyami! Anyunak óriási bűntudata lehetett, nagyon kitett magáért. Ennyi kaja bőven elég lesz ahhoz, hogy összepakoljak a holnap kezdődő lovastáborra. Két hétig fog tartani, az iskola szervezte nekünk, ami annyit jelent, hogy majdnem teljesen ingyen van. Ahogy eszem a finom csirkemellet, eszembe jut, hogy tegnap min kaptunk össze. Vérfarkas vagyok.. Furcsa belegondolni. Vajon Mors és Alleah kint töltötték az éjszakát, ahogy azt  - gondolom én - mindig szokták? Milyen lehet a szabad csillagos ég alatt aludni? Biztosan egy élmény, főleg farkasbőrben. Zavar a gondolat, hogy én még nem tudok magamtól átváltozni, amikor a nálam fiatalabb Alleah már át tud. Hirtelen azon kapom magam, hogy ezeket a kérdéseket az ablakon kibámulva teszem fel magamnak, elfelejtve az evést. Megrázom a fejemet és újra enni kezdek, mert így aztán nem fogok semmire se jutni.

Másnap, reggel hat óra; tökéletes. Minden ruhám katonás rendbe be van pakolva a bőröndömben - pedig mindenki egyfolytában azzal piszkál, hogy rendetlen vagyok. Ha ők azt tudnák.. Fáradtan ülök rá a telepakolt táskám tetejére, miközben a kacataimat nézem az ablakpárkányon. A normális életem olyan réginek tűnik.. Mintha évekkel ezelőtt történt volna meg az, hogy megtudtam, nem az vagyok, akinek eddig gondoltam magamat. Pedig csak tegnap előtt történt! És mégis, mintha teljesen más színben látnám a világot.
Ideje lemerészkednem a földszintre is. Tegnapelőtt óta csak egyszer voltam lent, akkor is azért, mert levittem a tálcámat, de anyut már akkor sem találtam lent. Most viszont sajnos minden bizonnyal lent lesz.
- Mindent bepakoltál? - köszönt palacsintával anyukám, aki tegnap óta úgy viselkedik, mintha semmi se történt volna. - Nem fogsz itthon hagyni semmit?
Megcsóválom a fejemet, miközben tömöm magamba a palacsintát.
- Biztos? Nem fogom utánad küldeni - fenyeget mosolyogva.
- Tuti - válaszolok teli szájjal.
Az utolsó palacsinta után kiviharzok a konyhából és Morsék után kiáltok. Egy-két percig csend, azután recsegés-ropogás közepette egy fekete farkas jelenik meg a bokrok között.
- Akkor jössz te is, ugye? - támadom le rögtön a kérdésemmel, meg sem várva, hogy teljes egészében kijöjjön.
Bólintás.
- Rendben, mert különben nem tudom, hogyan fogom kibírni Dave társaságában. Gondolom tudod ki ő, ha már "megfigyelés alatt állok" - rajzolok a levegőbe macskakarmokat, mire Mors küld felém egy farkasvigyort. - És Alleah?
Megrázza a fejét.
- Remélem, nem miattam.. - tölt el az aggodalom, mire Morgan még erősebben megrázza a fejét. - Csak óvatosan, nehogy lerepüljön a fejed - viccelődök, majd hátat fordítok és visszatrappolok a házba.
- Kicsim, menni kéne a suli elé, nehogy elkéss - bök az elmaradhatatlan fakanalával az óra felé, ami már hét órát mutat.
- Na igen.. - mosolyodok el óvatosan. - Lehozom a cuccaimat.
- Rendben - mondja, majd mikor elmegyek mellette egy leheletnyit arrébb húzódik. Megtorpanok a lépcső alján és visszanézek rá - Ezt láttam.
Valószínűleg elönthette a pír, de nem nagyon érdekelt, annyira megbántott most ezzel a viselkedéssel. Nem lettem szörnyeteg...! Utálom, amikor azt játssza, hogy nem történt semmi, miközben meg mindketten tudjuk, hogy ami tegnap megesett igazán fontos tényező a kapcsolatunk alakulásánál. Vérig sértve viszem le a bőröndömet és egy gyors elköszönés után már indulok is az iskola felé.
A domb tetejéről egyből kiszúrom Dave-et a magassága miatt, ahogyan a többiekkel beszélget odalenn. Félek, hogy hogyan fog reagálni rám, hiszen a múltkor elutasítottam, de nem emlékszem, hogy hogyan.. Nagyon zavar, de hát nem tudok mit csinálni ez ellen. Kevés kedvem van lemenni, de nincs más út a tábor felé, amit már tanítás óta vártam, így hát nem volt más választásom. Nicole már észre is vett, vadul integet nekem, s emiatt Dave is felém tekint. Túl messze vagyok ahhoz, hogy kiszűrjem a hangulatát az arcáról, de Nicole őszinte mosolyát igazán nehéz lenne nem kiszúrni.
- Hé csajszi, jó reggelt - köszön legjobb barátnőm, amikor leérek mellé - Hogy aludtál?
Fogadni mernék arra, hogy ő pompásan, mivel teljesen kipihent volt, az arca sima, a szeme friss.. Én meg biztosan inkább egy zombira hajazok. Hosszú, barna haja most össze van fonva, biztosan, hogy kibírja azt a hosszú utat, ami a tanyára vezet.
- Pocsékul - döntök úgy, hogy az őszintét mondom és lehuppanok a buszmegállóba. - Szépen összevesztem anyával.
- Hogyhogy? - veszi komolyabbra a dolgot és leül mellém.
- Nem hiszem, hogy ezt el lehet magyarázni egy nap alatt és azt se tudom, hogy szabad-e, majd meg kell még kérdeznem.. - rágcsálom a szám szélét és körbenézek, hogy ki hallhatta, mire Dave kíváncsi, homokszín szemeibe ütközök. Gyorsan el is fordulok, hogy még csak az eszébe se jusson idejönni hozzám.
- Ennyire komoly?
- Ennyire komoly.
- Gyerekek, mind megvagytok? - nem nagyon röpdösök az örömtől, hogy a Macsfőnök fog velünk jönni tanárként, de úgy látszik mostanában nem igazán a szerencsések táborát erősítem.
Haját rövid bubifizurában hordja, már néhány ősz hajszál is bevegyül a sötétszőke loboncába. Nagy és erős szemüveget hord, már attól is megfájdul az ember szeme, ha messziről belenéz. És olyan vékony...! Ez már szinte beteges.
Egy gyors létszámellenőrzés és ezután mindenki elkezd feltolongani a buszra, hogy a legjobb helyeket foglalják el. Szerencse Nicole erős természetének, mert ő egyből elindult - arrébb lökdösve a többieket - és el is foglalt egy csinos kis helyet hátrafelé. Én majdnemhogy utolsó vagyok, ahogy felérek Nicole-t kezdem el keresni, de mellé betolakodott az az idegesítő fiú, akit Seth egyszer elkergetett a közelemből. Vigyorogva ülök le legelőre a teljesen üres ülésre, hisz senkinek se volt ahhoz kedve, hogy egész úton a tanárt és a buszsofőrt hallgassa, ahogy a magánéletükről csacsognak.
- Várunk még valakit? - csattogtatja a sofőr türelmetlenül a rágóját, mire a tanárnő végignéz a társaságon.
- Igen, hiányzik még plusz egy fő.
Értetlenül meredek ki a mellettem lévő ablakon. Még egy diák? De hisz nem jelentkeztek többen, megnéztem a névsort! Talán valaki az utolsó pillanatban...? Remélem, hogy ne az az idegesítő gyerek, aki...
- Kedves diákok - szakítja félbe a gondolatmenetemet a tanárnő és odakapom a fejemet a megszólításra, majd a Macsfőnök mellett megpillantok egy félhosszú, hullámos csokoládébarna hajú fiút, aki sötét mogyoróbarna szemeivel éppen a szemembe fúrja a tekintetét, mire zavaromban elfordítom onnan a fejemet. - Bemutatom Daniel Bredfordot, aki a lovastábor egyik oktatója. Magánügyi okok miatt éppen falunkban tartózkodott és ezért szíveskedett megkérni minket, hogy velünk utazzon le egészen a tanyára. Üdvözöljük körünkben, fiatalember. Sajnos már csak egy helyünk van - mutat a mellettem üresen árválkodó ülésre.
- Megfelel - mondja udvariasan a tanárnak. - Szabad lesz, kisasszony?
- Hogyne - felelek a csodálkozástól megbénulva. Olyan gúnnyal mondta, hogy képtelen voltam máshogy válaszolni, majd se szó, se beszéd leült mellém.
A busz nagy nyikorgással indul be, magamban kicsit kérdőre is vontam azt, hogy biztonságos-e, majd óvatosan beljebb húzódtam az ablakhoz, hogy ne érjen közvetlen közel az a negatív energia, amit a fiú magából sugároz és inkább próbáltam a mellettünk elsuhanó tájba belemerülni; kevés sikerrel.
Odalesek a szemem sarkából, hogy jobban szemügyre tudjam venni hívatlan társamat. 17 év körüli lehet és feltűnően jóképű - de feltűnően bunkó is. Ahogyan tartja a fejét, ahogyan beszélt velem és a Macsfőnökkel.. Nem éppen az a szimpatikus fajta ember, az biztos. Kényelmesen befészkelem magam a tőle legtávolabbra eső pontra - már amennyiben van ilyen közvetlenül mellette - és belefeledkezek a tájba, ám minduntalan csak a sötét mogyoróbarna szemében játszó mohazöld színre tudok gondolni.

A két óra letelte után tulajdonképpen csak ki akarok jutni a buszból, letérdelni a földre és addig csókolgatni, míg teljesen tiszta nem lesz. Az a kisugárzás, ami a mellettem ülő társamból felém irányult, nagyon nyomasztó volt két órán át. Nagy izgalommal várom, hogy megálljon végre ez az iszonyúan hangos jármú a lovarda udvarán, hogy el tudjam foglalni a faházamat, amiben teljes egyedül leszek. Bár Nicole-t kicsit megbántotta, hogy egyedül szeretnék lenni, de betudta magának azzal a titokkal, amit nem mondhatok el neki. Az út alatt egyfolytában üzenetekkel bombázott és próbált meggyőzni, hogy jó lesz, olyan jól elleszünk. Ebben nem is kételkednék, de most meg kellett értenie, hogy magányra vágyok.
Sikerült hamar leszállnom a buszról és majdnem elsőként szívnom a tanyasi levegőből.
- Gyerekek! Ide hozzám! Kulcsosztogatás! - ordítja el magát a Macsfőnök, s miközben követem a hangját, a szememmel Danielt keresem.
- Nicole, Miranda, Kelly, Bonnie.. 1A szoba! - adja át a kulcsot a legjobb barátnőmnek és a mögötte felsorakozó lányoknak.
- Jó mulatást, Saiorse! Még talizunk! - mosolyog Nicole és a lánycsapat elindul, hogy elfoglalja a helyüket.
A nagy nézelődésben sajnos nem tudtam előkelő helyet szerezni magamnak, így akármekkora mázlista is voltam a leszállásnál, itt nem éppen mondhatom magam annak. Majdnem utolsóként kerülök sorra, majd az osztályfőnökünk belenyomja a kulcsot a markomba egy térképpel együtt. 1J. Szuper! Enyém a legutolsó faház, ami kicsit messzebb is van a többiektől - tudom meg a térképről, amit rögtön tanulmányozni kezdtem. Boldogan húzom oda a házhoz a bőröndömet és zárom ki.
Az egész szállásom gyönyörű mahagóniból készült, a bal oldalon lévő ágynemű patyolatfehér, a sarkokban egy pókháló sincsen.. A toalett is közel van - lesek el a ház oldalánál. Ahogy belépek, meglátom jobb oldalt az asztalt, amin két üvegpohár egy tálcán áll őrt. Minden olyan tökéletes!
Ahogyan csuknám be az ajtót a távolban meglátok egy ismerős alakot. Daniel. Csak áll és néz felém, vagyis gondolom, hogy felém néz, mert nem látom, de érzem, hogy a tekintete lyukat éget az enyémbe. Gyorsan bezárom az ajtót és ledőlök az ágyra.
Érdekes egy tábor lesz.