9. rész

Majdnem a halálomon vagyok, mikor felkelek. A hasam görcsöl, a fejem fáj, a végtagjaim elzsibbadtak.. Minden bajom van, de nem akarok hazamenni, így elhatározom, hogy egész nap játszani fogom azt, hogy minden rendben van. Nyöszörögve hagyom el az ágyat, hogy felkészüljek a mai napra, hisz úgy látszik nem lesz egyszerű.
- Milly lebetegedett, Daniel meg nem vállalja el az oktatást - halljuk a tanártól reggeli közben, s az egész társaság nyüzsögni kezd.
Nem lesz több lovaglás? Akkor haza fogunk menni?! Hasonló gondolatok cikáznak a fejemben, de még mielőtt pánikba esnék, a Macsfőnök válaszolt a fel nem tett kérdésemre:
- Természetesen maradunk - hála istennek, gondolom magamban, mikor közli -, mert már ki lett fizetve minden. Oda mentek, azt csináltok amit akartok - legyint és távozik a teremből.
Sose érdekeli igazából, hogy mi lesz velünk, csak arra figyelmeztet mindig minket, hogy meg ne haljunk, mert nem akar börtönbe kerülni. Szép kis osztályfőnök, mondhatom..
Szépen megvárom, míg mindenki kimegy a teremből, majd ráhajtom a fejemet az asztalra. Az a fránya fejfájás.. Hasogat és nem hogy elmúlna, sokkal jobban fáj. Minden erőmet összeszedve állok fel utoljára és indulok el egy távolabb lévő istálló felé. Egyedül akarok lenni, hogy le tudjam küzdeni a fájdalmat, ami már majdnem szétrepeszti az egész testemet, de félúton összerogyok. Ekkor ugrik be.
Át fogok változni.
Ne... Ne, ne, ne, ne, ne most, ne akkor, amikor se Mors, se Alleah nincs itt, ne itt, ahol csak normális emberek vannak.. El kell kúsznom az istállóig, bármibe kerüljön is, határozom el, de nem tudok felállni. Nagy levegőket veszek és próbálom visszatartani a kiáltásaimat, amik a fájdalmamat hirdetnék, ha hagynám. Már melegséget is érzek a bensőmben.. Forró, egyre forróbb! Az izmaim összerándulnak, mikor valakit futólépésben hallok közeledni, majd megérzem azt a jellegzetes illatot...
- Hé, állj föl - segít fel Daniel, aki nem éppen a legjobb pillanatban tűnik fel..
- Daniel, menj innen! - próbálok bunkózni, de látja rajtam, hogy nem sikerül.
- Gyere. Gyorsan, ha nem akarod halálra rémíteni a többi diákot - sürget, majd mikor látja, hogy már menni is alig bírok, felvesz és karban kezd el vinni az istállóhoz.
Már csak a fájdalmat érzem, de még épphogy észlelem, ahogyan átlépjük az istálló küszöbét. Daniel lerak egy szalmakupacra, majd bebiztosítja a helyet. Bezárja az ajtót és ha nem lenne egy csomó lyuk az építmény tetején, teljes sötétség lenne. Idesiet hozzám, hallom minden mozdulatát.
- Hanyadik?
- Mi? - értetlenkedek alig hallható hangon.
- Hanyadszorra változol át? - mérgelődik kicsit, mire majd' megáll a szívem.
- Te tudsz..
- Saiorse, válaszolj!
- Második - mondom nagyon halkan, de kétlem, hogy Daniel megértette.
- Rendben.. Fel tudsz állni négykézlábra?
Szótlanul engedelmeskedek és várom a folytatást.
- Oké. Nos - fújja ki a levegőt és ő is leereszkedik mellém, miközben megtartja a tisztességes távolságot. - Képzeld azt, hogy egy erdő mélyén vagy. Lehet az egy fenyőerdő, egy tölgyerdő, a lényeg az, hogy érezd jól magad benne - képzelek el egy ködös fenyőerdőt, miközben magyarázza nekem a tennivalókat. - Érezd a szellőt, ami kellemesen felborzolja a szőrödet.. miközben a kis rágcsálók illatát érzed a földön és hallod a motoszkálásukat - akad el egy pillanatra, de most túlságosan lefoglal az, hogy elképzeljem, mit mond. - Rendben. Képzeld el azt - liheg -, hogy minden fájdalmad útra kel az erdőben, elszáll és csak a melegség marad. Most képzeld el magadat farkasként. Nézz a szemébe... és lásd meg, hogy mit akar.
Itt abbahagyja, de nekem már nem kell több. A testem izzik, a gerincemen végigfut egy meleg áramlat, amit nem tudok hová tenni.. Amikor a kezeimen is megérzem, lenézek és döbbenten állapítom meg, hogy az eddig szőke, gyenge szőrszálak a karomon kivilágosodnak és megnőnek. A hátam egy pillanatra megfeszül, majd úgy érzem, mintha valami beleolvadna. Mindenem bizsereg, majd egyszer csak minden abbamarad. Fáradtan heverek a földön, s mikor kinyitom a szemem elképedve tapasztalom, hogy nem látom a vörös színt és az árnyalatait..
Össze vagyok zavarodva. A földön látom fehér mancsaimat, de nem vagyok egyedül. Valaki másnak is érzem a jelenlétét... Valaki nagyon kíváncsi és aggódó jelenlétét. Fiú, tizenhét év körüli lehet és türelmetlenül vár valamire. Oldalra nézve egy fekete farkas képét pillantom meg, sötét mogyoróbarna szeme érdeklődve pásztáz végig. Hirtelen felvillan a fejemben egy nagyon halványszürke színű farkas képe és mikor meglátom mély, félelemről árulkodó mohazöld szemeit, rájövök: az a farkas én vagyok. Mors tévedett, nem fehér vagyok, csak messziről látszhatok annak. Érzem a fekete farkas zavarodottságát. Felállok és jól kinyújtóztatom magamat. A csontjaim ropogva rendeződnek a helyükre, majd óvatosan elindulok a másik állat felé. Az orrom ismerős illatot észlel, de sehol se látom Danielt, amikor márpedig leesik: a velem szemben álló farkas maga Daniel. Morogva közeledek felé, mire ő lecsapja a füleit és nyüszögve fekszik le a földre. Ez tényleg Daniel. Nem tudom honnan, de érzem, hogy ő az. Befejezem a morgást és ilyen "nem akartam" stílusban ülök le a fenekemre. Egy csapásra megnyugszik, hogy felismertem őt. Nem értem, hogy miért tudom ezt ennyire pontosan állítani, de tudom, hogy nem tévedek. Csak lassan áll fel, nehogy megijesszen és újra rátámadjak; erre derűsen megcsóválom a farkamat, majd előrébb hajolva megbököm az orrát az enyémmel. Erre a gesztusra magabiztosan felém indul és megnyalja a pofámat, amit egy farkasvigyorral nyugtázok, amikor meghalljuk az ajtó nyitódását. Daniel nem zárta be? Gyorsan beslisszolunk egy nagyobb kupac mögé, majd halljuk, ahogyan egy ismeretlen szagú ember lép be az istállóba. Félősen lapulok le, nehogy észrevegyen, mire Daniel rám hajtja a fejét nyugtatásképpen. Elképesztő, hogy hogyan hat rám a közelsége és az is, hogy mennyire azt érzem, hogy aggódik értem.. Nem értem ezt az egészet, ami köztünk van.
Ahogy jobban beljebb jön az ismeretlen megállapítom, hogy harminckét év körüli férfi. Daniel főnöke, ugrik be, de gőzöm sincs, hogy honnan, mert soha életemben nem láttam. Hallom, ahogyan közelebb jön a rejtekhelyünkhöz, ezzel a húzással elveszthetné az életét is, de Daniel gyorsabban reagál, mint én, így hang nélkül leszorít a földre. A fickó végül megfordul és kimegy.
Ideje visszaváltozni, érzem a késztetést a fejemben. Fogalmam sincs, hogy mi történik, egyszer csak elkezdem ugyanazt érezni, amit az átváltozásnál. Látok egy napfényes tölgyerdőt, hallom a mókusok neszeit.. A szél kellemesen végigcirógat, majd ugyanaz a folyamat játszódik le a testemmel, mint ami ide juttatott, csak visszafelé.
Erőtlenül esek össze a visszaváltozás után és kifáradva fekszek hanyatt a szalmában. Mélyeket lélegzek, hogy ne ájuljak el, nem ez lenne a legjobb alkalom rá, majd látom, ahogy Daniel felém hajol.
- Minden oké? - simítja meg a hajamat, mire feltápászkodok és zokogva a karjaiba vetem magam.
Ő hozzászólás nélkül kezd el vigasztalni, a tábor alatt már másodszor, de most a legkevésbé sem érdekel, hogy hisztis tinilánynak gondolhat. Meglep az az intenzív érzés, ami átváltozás után érzek, olyan erősen, mint soha. A gyengeséget. Dühös vagyok magamra, hogy Daniel sokkal többször látott ez idő alatt összetörni, mint Nicole. Ha lenne erőm hozzá, jól kioktatnám saját magamat, de sajnos annyira még nem vagyok összeszedett.
- Én nem tudom, hogy mi ütött belém - tolom el magamat tőle és próbálom megtalálni azt a kapaszkodót, amihez fordulhatnék, hogy ne boruljak ki újra.
- Én tudom. Nőstény farkasoknál ez természetes, hogy az átváltozás után megnövekszik a hormonszintjük - magyaráz teljesen nyugodtan egy kedves mosollyal.
- Huh- próbálom lehűteni magamat azzal, hogy a kezemmel legyezem az arcomat. - Rendben. Próbálok nem hisztizni egyfolytában.
- Nem gond - vigyorodik el, mire egy kicsit lenyugszok.
- Rendben. Uh. Oké, megvagyok - bizonygatom nem csak Danielnek, hanem magamnak is és érzem, hogy kezdek rendbe jönni. - Minden oké.
- Akkor haza kéne menned. Nem mindenki tud átváltozás után hosszasan ébren maradni, kikészíti az egész szervezetet. Hazakísérlek - ajánlja fel felkelés közben és látom a mozgásán, hogy ő is elfáradt egy kicsit, de ő sokkal jobban bírja a strapát, mint én.
- Rendben - ismétlem ezredszerre, mivel más nem jut az eszembe. - Köszönöm.
Daniel óvatosan elmosolyodik és kiles az ajtóból.
- Senki sehol, így nem tudják félremagyarázni se a dolgot, hogy éppen egy istállóból távozunk, ráadásul ketten - pimaszkodik.
- Daniel - kezdem a mondanivalómat, de egy ásítás félbeszakítja. - Ha most nem lennék hullafáradt, kicsinálnálak.