Odaérünk, mire ő félreáll, hogy előtte menjek ki, nehogy visszaszökjek harcolni. Kedves gondolat, de nem vagyok annyira eszetlen, hogy megnehezítsem az amúgy is nehéz helyzetben levő falkatársaim munkáját. Egy pillanatra viszont mégis elbizonytalanodok. Valami más lett… Valami nincsen rendben. De micsoda?
Érzem Daniel sürgetését, de nem akarok átbújni a lyukon. Az a furcsa érzés tart bent, ami egyre csak nő és nő, nem akar alábbhagyni, sőt, egyre nagyobb lesz. Késztetést érzek arra, hogy hátraforduljak, így amikor megteszem, egy másodpercre lemerevedek: egy éjfekete, kék szemű nőstény rohan az én nőstényharcosom felé; sokkal gyorsabb, mint a többiek, vékonyabb, olyan, mintha napok óta nem evett volna és sokkal nyúlánkabb is. Összezavarodva tekintek újra a szemébe és rájövök, hogy mit találok furcsának. Kék a szeme. Egy farkasnak nem lehet kék szeme.
Teljes erőmből kezdek el rohanni, hogy el tudjam állni az útját, miközben tudom, hogy Daniel komplett idiótának tart. Minden izmomat megfeszítem, hogy gyorsabban oda tudjak érni, mint ahogyan a másik farkas, ám ez lehetetlennek tűnik. Nos, szálljunk szembe a lehetetlennel, gondolom és nagy hévvel még gyorsabban lököm magam előre. Már csak pár méter választ el a célomtól, de az elrugaszkodik a földtől. A másodperc törtrészéig lelassulok, de utána még nagyobb sebességre kapcsolok, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve én is a levegőbe ugrok. Ott ütközünk össze, a bordáim alig hallhatóan megreccsennek, amikor nekiütődök a nősténynek. A köves földre érkezünk, de amíg én – szerencsére – puhára estem, a másik farkas nem mondhatta el ugyanezt magáról. Nehezen lélegzik, állapítom meg, amikor óvatosan lekászálódok róla. Beverte a fejét egy kőbe, következtetek az egyre nagyobb vértócsából. Én tettem. Az én lelkemen fog száradni, ha meghal.
Nyüszítve kúszok oda hozzá, mire belenéz a szemembe. Könyörög azért, hogy mentsem meg, látom a megbánást fényét a szemében. Össze-vissza toporgok, nem tudom, hogy mit csináljak. A szememben könnyek gyűlnek, miközben odatelepedek a haldokló nőstény mellé, aki miattam fog meghalni.
Soha nem is ismertem, de most már nem fogom megismerni. Hallgatom, ahogyan halkan szuszog mellettem és összeszorítom a szememet, aminek következtében kicsordul a könnyem. Egy olyan farkast siratok, aki meg akart ölni valakit közülünk. Egy olyan farkast, aki akár engem is megölt volna, ha tehette volna, de én most itt vagyok és a könnyeimet hullatom érte. És élek. És a nőstényharcosom is él, nem ölt meg minket, erre neki kell most meghalnia!
Erősnek kell lenned Saiorse. Állj fel. Mindig felálltál. Emlékszel? Most is meg kell tenned. Tudod még, hogy hogyan ködösítetted el az elmédet, amikor egyszerűen nem akartad végigcsinálni a napot? Ugyanazt kell csinálnod, ám most ne annyira erősen. Fel kell állnod, rendben? Menni fog, kislány!
Remegve tápászkodok fel a földről és körbenézek. Körülöttem mindenhol vér, csattogó állkapcsok és harcoló farkasok. Mindez miattam történik és én nem tehetek semmit, csak annyit, hogy nem hagyom kárba veszni azt, amiért harcolnak.
Értem.
Mikor ráeszmélek, hogy mit kell tennem, már javában azt teszem; futok vissza Danielhez, vissza a menekülőúthoz és elviharzunk innen olyan messzire, amennyire csak lehet, olyan gyorsan, ahogyan a lábunk bírja. Amikor már látótávolságban vagyok a kerítéstől, észreveszem, hogy nincs ott. Daniel elment.
„Elment, a francokat!” – gondolom, mire megérzem az illatát a hátam mögül, s a következő pillanatban villámsebességgel porzik el mellettem. Szóval nem én gondoltam, hanem ő gondoltatta velem. Szép dolog, mit ne mondjak. Még jó, hogy nem kezd el az agyamban turkálni. Vagy már megtette, meresztem ki a szememet. Ó édes Istenem, csak innen jussunk ki és megnyúzom ezt a gyereket.
Rémülten nézek a hátam mögé, amikor meghallom a mi irányunkba dobogó mancsokat a földön. Kettő szürke farkas, teljes sebességben. Spuri van, de nagyon gyorsan! Felkapva a nyúlcipőt rohanok a kerítéshez és gyorsan átcsusszanok alatta, majd Daniel is követ, kint viszont átveszi az irányítást és beelőz. Csak is dél felé, Saiorse, ott leszünk biztonságban, érzem magamban és átkozom ezt a dolgot, ami köztünk van. Miért kell minden gondolatát hallanom?
Ha minden gondolatát hallanám, akkor már gázban lennék. Kösz, nagyon édes vagy, közlöm vele gondolatban szarkazmussal és érzem, hogy megmulattatom ezzel. A harc közepén. Csodálatos teljesítmény, Daniel Bredford, mit ne mondjak.
Dühöngve futok utána, mikor hirtelen lefékez előttem és belé rohanok. Szólhatott volna, ha már van ez a gondolatmegérzős cucc, ez most pont olyan volt, mint amikor rácsaptam Morsra az ajtót. Daniel felhorkantott, talán nevetni próbált. Aha, biztosan látta a jelenetet, ahogyan szegény Mors orra megbánja az ajtóval való találkozást. Az övé is meg fogja bánni, ha nem magyarázza meg, hogy mi a francért állt meg?! Azt akarja, hogy mi legyünk a jutifali a vacsi után? Morogva próbálom beelőzni, de egy oldalra lépéssel elállja az utamat. Egy újabb farkas.
„Csak délre és meg se állj a házig!” – érzem az utasítást, mire az agyam a szemem elé vetít egy romos házikót, amit még soha életemben nem láttam.
„Még hogy itt hagyjalak három farkassal? Nem, szó sincs róla!” – tiltakozok, mire a bokrok közül előlép egy másik, sötétszürke fajtánkbeli. – „Bekerítettek minket…” – érzem meg a másik két farkas szagát mögöttünk.
„Na nem mondod!”
„Hé, most rohadtul nincs idő a bunkózásra és amúgy is, a szarkazmus az én dolgom most, mert olyan kedvem van!” – kelek ki magamban, de tudom, hogy Daniel hallja – vagy legalábbis olyasmi.
„Állj le, elegem van a tomboló vérfarkashormonjaidból!”
„Még hogy vérfarkashormonok! Hah! Micsoda elnevezés!” – kontrázok mérgesen, miközben ő megfordul, hogy a másik két példánnyal nézzen farkasszemet.
„Nem szórakozok, a nőstény vérfarkasokat sokkal nehezebb kezelni. Szerinted az fajtatiszták miért csak férfiak?”
„Most őszintén, ha csak férfiak lennének fajtatiszták, akkor a faj rég kihalt volna!” – mérgelődök, miközben én is az előttem álló farkas szemébe bámulok. – „Hányas voltál az iskolában?”
„Ne kötözködj, vagy gondolok egyet és itt hagylak, hadd küzdjél meg ezekkel a vérengző fenevadakkal. Még egy szó és komolyan megteszem.”
„Utállak” – morgok, miközben oldalra nézek.
„Én is.”
„Oh, helyben vagyunk” – ha élve kijutunk innen, esküszöm, hogy napokig nem fogok hozzá szólni! Napokig!
„Addig is biztos távolságban leszek a dühkitöréseidtől” – válaszol egy olyan gondolatra, amit nem is neki szántam.
„Most elég!” – és mintha a szemben álló farkas is ezt gondolná, belekarmol a lábamba. Éppen, hogy csak a felszínt sérti meg, mert az utolsó pillanatban reflexből kapom hátra, de ez nekem pont elég ahhoz, hogy minden dühömet rá irányítsam. Morogva vetem rá magam és leterítem a földre, viszont vigyázok, hogy ne essen bántódása és csak lefogjam, ám nem olyan könnyű kitérni az éles fogakkal teli száj elől. Teljes súlyommal rátehénkedek, majd annyira hangosan vicsorítom ki rá a fogaimat, hogy látom a rémületet a szemében. A farkát behúzta és vinnyogva fekszik előttem a hátán, mire én elővigyázatosan, végig szemmel tartva lehátrálok róla. Egy utolsó morranást kap, majd eliszkol a közelemből. Nem lettünk puszipajtások, az biztos.
Segítőkészen fordulok Danielék felé, akik szintén elkezdték a veszélyes játékukat. Egymást kerülgetve, fenyegetően meresztgetik a szemüket a másikra, miközben a megfelelő támadáson gondolkoznak, vagyis Daniel legalábbis, úgyhogy szerintem a többi farkas is a lehetőségeiket veszi számba.
„Saiorse, figyelj, ezt most komolyan fogom gondolni. Ha nem húzol innen el most azonban, akkor soha többé nem segítek neked semmiben!”
„Nem kell a segítséged!” – morgok rá hátulról, majd amikor úgy fordulnak, hogy a szemembe tud nézni, hitetlenkedve bámul rám, hogy vajon miért vagyok ilyen ostoba? Úgy imádom ezeket a kedves hangvételű gondolatokat, komolyan…
„Menj már! Túl fontos vagy ahhoz, hogy itt elpatkolj nekem.” – süti le kelletlenül a szemét, de én továbbra is őt nézem. Hogy tessék? Kinek vagyok én fontos?
Danielnek. A név úgy villant be a szemem elé, hogy nem is gondoltam rá. De ha nem én, kezdem el pásztázni a földet, akkor nem más, mint..
Panaszos vonyítást hallok, mire felkapom a fejemet és látom, hogy mind a két farkas elkezdett támadni. Ha most ember lennék, elsírnám magam tehetetlenségemben, de most nem vagyok ember, miért kell mindig emlékeztetnem magamat erre?! Mérhetetlen düh önt el, amikor észreveszem a kicsordult vért Daniel oldalából. Nem, nem tudják, hogy kivel kötözködnek, gőzük sincs róla, de megmutatom! Nagyon gyorsan megindulok feléjük és lassítás úgy letarolom az egyiket, mint egy rombológolyó. Meglepetten néz fel rám, nem is sejtette szerintem, hogy meg fogom merni támadni őt, de hamar felocsúdik döbbenetéből: durván lelök magáról, mire én oldalra zuhanok. A földre érkezve felnyüszítek, majd remegő lábakkal próbálok felállni, sikertelenül. A farkas felém áll és kivicsorított fogai közül rám cseppen egy nyálcsepp, amikor újra a porba kerül, de most Daniel által. A másik farkas vérben fekszik, de még nem halt meg, lélegzik. Életben hagyta, ahogyan a másikat is életben fogja hagyni. Lassan minden olyan homályos lesz... A morgásokat mintha víz alól hallanám, mintha nem ezen a világon lennék.. Minden elsötétül, de előtte még a fájdalom beleszúr a bal mellső lábamba.
Hogy a francba fogunk így megmenekülni?
áááááááááááááuuuuuuuuuuuuuuuéééééééééééééuuuuuuuuuuuuuudfgsde okééé.. sooo... keressükl meg az ép eszünket. ez olyan fantasztikus lett. Nagyon nagyon nagyon.
VálaszTörlésso majd siess :3
Tina ×o×o
Nagyon köszi! *o* <33
TörlésPuszi,
Rosie