13. rész

Arra ébredek fel, hogy kicsit fáj a fejem, így visszaaludni se tudok, csak szenvedek és próbálkozok visszaszenderülni abba a csodaszép álomba, amiből felébredtem. Azok a bogyók biztosan nagyon kevesek voltak; talán mégis be kellett volna vállalnom a Daniel által kínált nyers húst, amit csak farkas alakban tudott megenni, de hát még is csak volt valami. Rettenetesen éhes vagyok, de a ház komor hangulata test arról, hogy a lábujjamat se merjem kidugni a takaró alól, főleg így, sötétedés után. Gőzöm sincs, hogy hány óra van, de be tudnék vágni egy egész almás sütit, ami után garantáltan újra rosszul lennék. Bárcsak haza tudnék jutni valahogyan…
- Saiorse? Ébren vagy? – suttog bele Daniel a sötétségbe, de nem válaszolok neki, mert nem tudom, hogy mit akar csinálni. Hogyhogy ébren van ilyenkor? Biztosan késő van már.
Nagy recsegés-ropogás közepette kel fel a földről - vagyis gondolom, hogy azt csinálja -, majd sziszegve abbahagyja a mocorgást. Azt hiszi, hogy ilyen könnyen fel lehetne engem kelteni? Édes vagy… De ezt nem gondolhatod komolyan. Kicsit hangosabban kezdek el szuszogni, hogy megmutassam, nem keltem fel. Egy ideig még feszülten hallgatózik, de utána valószínűleg azt mondja magának, hogy biztosan alszok, így hát felmászik az ágyra, aminek a rugói nyikorogva tudatják hollétét. Csak arra várt, hogy elaludjak és felmásszon mellém? Megmondhatta volna este is, simán felengedtem volna, viszont lehet azt gondoltam volna, hogy érez valamit irántam. Nos, így már teljesen érthető a viselkedése. Viszont most olyat csinál, amire álmaimban se gondoltam volna.
Daniel gyengéden végigsimít a hajamon, hallom akadozó lélegzetét felettem. Édes illata utat tör felém, megnehezítve a színészkedésemet – az alvást -, de nem gyengülök el. Van valami a levegőben, ami eddig más volt.
- Bárcsak elmondhatnám, hogy mennyire kimondhatatlanul sajnálom, hogy ezt kell tennem veled... Próbálok minél keményebb lenni, de elgyengítesz, nem is tudod, hogy mennyire... - nem akarok megmozdulni, szeretném azt tettetni, hogy alszok, de a szívem túl szaporán ver ahhoz, hogy meg tudjak nyugodni. - Nem engem érdemelsz. Egy Alfa-nőstény nem eshet szerelembe egy harcossal... és egy harcos nem törheti össze egy Alfa-nőstény szívét. Az életemet áldoznám érted, ha kéne. Szeretlek, Saiorse Doeward. Jobban, mint bárki mást és mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy utálj engem.
Mozgolódást hallok, majd érzem, hogy lemászik az ágyról és lefekszik a földre, ami megreccsen a súlya alatt.
A hátamra gurulok, kinyitom a szememet és a málló plafont bámulom, miközben az utolsó mondata visszhangzik a fejemben: "és mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy utálj engem". A szívem az átlagos gyorsasága helyett úgy ver, mintha órákig futottam volna emberként. Próbálom visszatartani a késztetést, hogy megköszörüljem a torkomat a feltörő könnycseppek miatt, de most kivételesen nem fájdalmamban sírok, mint azt az elmúlt napokban tettem, hanem mert örültem. Képes voltam örülni annak ellenére is, hogy mi történt velem; velünk.
Daniel nem is sejti, hogy minden szenvedése ellenére bizony most mindent elrontott, amit eltervezett. Mindent, mert így már tudom, hogy tényleg érez valamit irántam, a törékeny, tizennégy éves lány iránt. Nehéz kimondani azt a szót magamra, hogy törékeny, de ez így van, akármennyi izom is van rajtam, ezt én is tudom, csak nem szeretem bevallani. Gyenge vagyok és szükségem van Danielre, minden tekintetben. A szerelmére, a védelmére; csak így tudok felülkerekedni azon a lányon, aki voltam és egy új, erősebb emberré válni – vagy inkább farkassá. Az összes erőlködése ellenére nem tudta elérni, hogy ne szeressek belé. Igaz, nem csak az én hibám volt az, jobban kordában kellett volna tartania magát, de nem hibáztatom, hogyan is tenném! Lehet, hogy ő ezt kudarcként éli meg, de én, akinek sikerült levennie a lábáról egy tizenhét éves vérfarkas fiút… sikerként. Óriási sikerként könyvelem ezt el az életemben.

Nem emlékszem, hogy mikor alhattam el, de még sokáig gondolkoztam, miután megtudtam, mit érez irántam Daniel, s ez a gondolat feltöltött élettel, a korgó gyomrom ellenére is. Rettenetesen éhes vagyok és csak emiatt döntök úgy, hogy kikászálódok az ágyból és nem töltöm ott az egész napot, amit amúgy megtennék, nagyon szívesen. Most őszintén: ilyen események után ki nem?
Fáradtan slattyogok ki a konyhának nevezett helyiségbe – amit egyáltalán nem tudok, hogy miért nevezünk még mindig konyhának -, mire egyből bele is ütközök az ajtó mellől kiálló pult sarkába. Sziszegve kapok oda a csípőmhöz, majd felemelve tegnapi pólóm sarkát megpillantok egy vérző sebet. Visszatartva a nyávogásomat odaszorítom a kezemet, ami miatt erős égő érzést érzek. Hát persze, tiszta kosz a kezem! Ijedten rántom el onnan és megszemlélem a heget, ami utána maradt. Összehúzott szemöldökkel bámultam a világos rózsaszín bőrre, majd eszembe jutott, hogy mit mondott Daniel a részleges átalakulás után. Gyógyulás… Hát persze! Ha nem gyógyulnék ilyen gyorsan, akkor valószínűleg nem tudtam volna tegnap menekülni. És csak most veszem észre… Idióta.
- Nem kezdődik jól a napod, mi? – hallom meg Daniel hangját, mire körbenézek a helyiségben, de nem találom, hogy honnan szólt.
- Ezen kívül elég jól kezdődött a napom, csak egy kicsit korábban.
- Hm. Eddig úgy aludtál, hogy a nyál is folyt a szádból – lépett elő gonoszan vigyorogva az egyik sarokból. Előrébb lépek, hogy lássam, honnan jött, amikor észreveszem azt az ajtót, ami a sarokból nyílik; eddig észre sem vettem, hogy ott van egy másik szoba is.
- Látom elszórakoztattalak – forgatom meg a szememet, de elmosolyodok. – Mi a kaja?
- Kaja? Amit levadászol – sétál el mellettem, mire a szívem kihagy egy ütemet az ismerős illattól, amit mostantól úgy tűnik, a hajnali vallomásához fogok párosítani. A szememet meresztve követem.
- Vadászni? Az őzek ki fognak röhögni – aggodalmaskodok mögötte, mire felhorkan. – Ez nem olyan vicces!
- Nem az őz fog röhögni rajtad, ha nevetést fogsz hallani, az én leszek.
- Én meg úgy szétmarcangollak, hogy ha tükörbe nézel, fel se fogod ismerni a csinos pofikádat – morgom gúnyosan, de csak kacag rajtam. Hát persze, hogy nem veszi komolyan a figyelmeztetésemet.
- Ezt nem tudom eldönteni, hogy mi volt, de ha bók, akkor még gyakorolni kéne a kedvességedet.
Fújtatva lépek ki utána az ajtón; megint sikerült felbosszantania, de közben mérhetetlen boldogságot érzek. Nem tudom elfelejteni a szavait… „Szeretlek, Saiorse Doeward.” Ez az ok arra, hogy miközben fel próbál idegesíteni, nem rontok neki. Szerencséd van, Daniel. Nagyon nagy szerencséd.
De útközben nem csak piszkál, hanem magyaráz is a vadászatról, szóval néha igazán érdemes odafigyelni arra, amit mond, mert tud nagyon értelmes is lenni.
- A vérfarkasoknak kicsit könnyebb dolguk van, mint a rendes farkasoknak, hiszen láttam már olyan példányt is, aki sokkal messzebbre hall, mint egy átlagos állat, csendesebben tud mozogni is és megérzi, hogy mikor fog megfordulni a szél. Érdekes dolgok ezek - tol el maga elől egy száraz gallyat, ami hangos reccsenéssel törik le.
- Neked biztosan, hogy nincs meg a csendes mozgáshoz való képességed - kuncogok, miközben cipő nélküli lábamra nézek.
- Te csak azt hiszed - hallom, majd magam mellé nézek és észreveszem, hogy Daniel eltűnt.
- Jaj, ne szívass már... - bosszankodok, miközben háromszázhatvan fokban körbefordulok.
- Miért? - hallom meg a hangját a hátam mögül, amire felugrok és felsikítok; több madár fel is reppen a fákról. - Bunkó! - bokszolom oldalba és megindulok előre.
- Rossz irány!
- Egek! - pördülök meg dühösen és eltrappolok Daniel mellett, aki hangosan sóhajt egyet. - Követlek, mester - ugrándozok inkább vissza és megállok mellette.
- A vadászat egy olyan dolog, amit minden vérfarkasnak meg kell tanulnia - folytatja ott, ahol abbahagyta. - Falkában mindig könnyebb, de mivel mi csak ketten vagyunk, azt a stratégiát fogom elmagyarázni.
- Nem hiszem el, tuti, hogy nem így van - guggolok le a folyópartra és a vizet kezdem el kémlelni néhány falatka hal után.
- Gőzöd sincs semmiről, Saiorse - morgolódik Daniel. - Te akarsz kioktatni a vadászatról, amikor én csinálom már évek óta? Ne nevettess.
A vigyort még most se tudom letörölni az arcomról.
- Fogadni mernék rá, hogy nem tudnál levadászni egyszerre két szarvasbikát - heccelem nevetve.
- Saiorse, Saiorse, Saiorse - cicceg, miközben belemeríti a vödröt a tiszta vízbe. - Nem ismersz még engem.
- Igazán? - nézek rá kihívóan, majd visszanézek a patakra, hogy megpróbáljak elkapni egy halat puszta kézzel.
Hirtelen a bőrömnek csapódik ezer, jéghideg vízcsepp, amire felsikoltok. Daniel felnevet, majd mikor odanézek, pimasz mosollyal méreget.
- Már rád fért egy kiadós fürdés.
- Ha ha ha - mondom gúnyosan, majd amikor visszafordul, hogy megpróbáljon levadászni ő is egy halat, megpillantom a mellettem levő vödröt. Megtöltöm vízzel, majd egy gyors mozdulattal telibe leöntöm Danielt. A hasamat fogom a nevetéstől és úgy nézem, ahogyan hátratántorodik a meglepetéstől.
- Ezt igazán nem kellett volna - morogja állatiasan, de széles vigyorral. - Nem tudod, hogy kivel kezdtél ki - majd felpattan és behúz a kristálytiszta hideg vízbe.
- Idióta - kacagok, miközben fenékre esek. - Most márpedig segítesz felállni - nyújtom felé hercegnősen a kezemet.
- Igenis, kisasszony - tartja oda az övét, mire én megragadom és behúzom magam mellé.
Döbbenten esik hasra, nem hitte volna, hogy ekkora erő van bennem, főleg nem azt, hogy be merem őt húzni.
- Rossz válasz - emelkedik a víz felszínére, majd egy jól irányzott fröcsköléssel eláztatja a hajamat.
- Nehogy - pattanok fel, de már késő; úgy nézek ki, mint egy ázott kutya. - Ha még egyszer le mered fröcskölni a hajamat, nem állok jót magamért - hátrálok a sekély vízben.
- Igen? - fenyeget játékosan, miközben feláll . - Mit fogsz akkor csinálni? Lenyomsz a víz alá? - indul el felém, mire én is elindulok hátrafelé.
- Meglehet. De tudod mit? - folytatnám, de ahogyan lépek felé, megbotlok valamiben, így ráesek Danielre, aki hátraesik velem együtt.
Megilletődve nézek a szemébe, ami most sokkal sötétebben izzik, mint máskor. Csendben nézzük egymást, majd Daniel kicsit közelebb hajol hozzám, de azután megáll, hátha meggondolom magamat és eltolom. Amikor rájön, hogy nem fogom, hevesen megcsókol. Pontosan ugyanúgy, mint a táborban, azon a bizonyos viharos napon, de most a vihar bennünk dúl.
Vizes hajam a vállára omlik, majd besimítja a fülem mögé, ám a göndör tincs nem akar engedelmeskedni neki.
Alig kicsivel ezután valószínűleg rájön, hogy mit csinál éppen, ezért elhúzódik és elfordítja a fejét. Megköszörüli a torkát, mire én lekecmergek róla és felállok. Ő követi a példámat, majd megáll egy jó öt méterre tőlem.
- Nagyon restellem magamat - túr bele a hajába. - Nincs mentség arra, amit tettem...
Szomorúan elmosolyodok.
- Mert egy harcos nem törheti össze egy Alfa-nőstény szívét?
Arcára kiült a felismerés és a döbbenet.
- Hallottad...
- Őszintén szólva nem nagyon értem, hogy mi a helyzet. Nem tudom, hogy te mit érzel irántam, vagy mit nem érzel - javítom ki magamat egy reszketeg sóhajjal -, de ezzel az egésszel már nagyon sikerült összezavarnod. Nem vagyok olyan törékeny, mint amilyennek hiszel. És tudom, hogy túl fiatal vagyok hozzád, hogy mostanában rengeteget sírok... - sorolom kétségbeesetten, amikor belevág a szavaim áradatába.
- Egyáltalán nem erről van szó - mondja lágyan, amire felkapom a fejemet. - Te még nem értheted, hogy mekkora erő tulajdonában vagy valójában, de erre majd még visszatérünk - int összeráncolt szemöldökkel. - De azt tudom, hogy te vagy a legszebb, legbámulatosabb lány, akit valaha is láttam - lép közelebb egy lépéssel hozzám, mire hangosan megdobban a szívem; Daniel elmosolyodik, mintha csak hallotta volna - mert valószínűleg hallotta is. - , de nem lehetünk többek, mint barátok. Egyszerűen nem szabad – lombozódik le egy pillanat alatt, hangulatát én is átveszem.
- De miért…?
- Nem engedhetem meg magamnak – néz bele vágyakozva a szemembe.
- Ne szórakozz már, Daniel! – mondom borsosan, mire ő egy lépéssel átszeli a köztünk lévő távolságot és száját rátapasztja az enyémre. Éppen olyan durván csókol, amitől minden lány itt helyben elolvadna, de én még tartom magamat.
- Fantasztikus vagy, hogy ennyi mindent kibírtál...
Ezt mindig is meg szerettem volna tenni. Amikor melléd ültem a buszon, akkor csak a munkám voltál és sosem hittem volna, hogy valaha is többet fogsz jelenteni nekem – mondja a homlokát nekitámasztva az enyémnek, miközben hüvelykujjával az arcomat cirógatja.
- Hogy mit mondtál? – döbbenek meg, majd lefejtem a kezét és távolabb lépek. – Miféle munkáról hadoválsz itt nekem?
- Nem voltam hozzád őszinte. Még sose mutatkoztam be rendesen - feszeng. - Daniel Jonathan Bredford, a Főfalkából. Engem küldtek ide, hogy elfogjalak téged, de amint látod...
- Hogy micsoda? - akadok ki. - Te az én véremre szomjaztál?! - sápadok le teljesen.
- Nem én! Az Alfánk - méltatlankodik. - De amint látod, eléggé megszegtem az utasításait. Azok a farkasok, akik ránk támadtak, szintén falkatagok voltak. Tegnap kellett volna leadjalak téged, de én nem tettem meg és ettől bepipultak. Jól elintézted Bryant. Ha még egyszer összefutok vele, a pofájába fogom dörgölni a tényt, hogy legyőzte őt egy tizennégy éves lány – vigyorog büszkén.
A döbbenettől le kell ülnöm, de a testem előbb cselekszik, mint az eszem, ezért szépen lerogyok a földre, ahogyan ez ebben a pár napban rendszeressé vált.
- Hé. Minden oké? - siet oda hozzám és letérdel elém.
- Ha ezt neked oké... - hitetlenkedve nézek fel rá, mire ő óvatosan elmosolyodik.
- A lényeg az - kezdi lassan. -, hogy most itt vagyunk egy erdő közepén menekültekként és csak magunkra, meg egymásra számíthatunk.
- Bárcsak itt lenne Mors - nézek körbe, hátha megpillantom őt.
- Hát persze! - csap a fejéhez Daniel. - Eddig hogy nem jutott eszembe! - pattan fel, majd kinyújtja a kezét, hogy felhúzzon. - Saiorse, remélem nem baj, ha most egy ideig farkasbőrben fogunk utazni.
- Mármint hová? - húz fel a helyemről.
Arra számítok, hogy elengedi a kezemet, miután felálltam, de nem. Pirulva próbálok észnél maradni és nem ugrándozni, mint egy tipikus tinédzser, ami be kell, hogy valljam, nagyon nehezemre esik.
- Morganhez! Vagyis a falkádhoz - húz maga után vissza a házhoz.
- Tudod, hogy hol vannak? - reménykedek.
- Sajnos nem, de szerintem ott lehetnek a tanyánál. Megpróbálom őket előcsalogatni. Lehet, hogy előjönnek, amikor vonyítok, mert talán megérzik, hogy most már Alfa-hím vagyok; vagyis valami olyasmi. Téged biztonságba helyezlek... - kezdené tovább, de én közbevágok.
- Tessék? Szó sincs róla, Daniel Jonathan Bredford, kizárt dolog! - böködöm indulatosan a karját.
- Saiorse, kérlek, ne nehezítsd meg jobban a dolgomat - torpan meg és fordul felém. Sötét szempárja is nagyban hozzájárul a könyörgéséhez, hisz olyan gyönyörűen tud nézni.. - Nagyon szeretlek - mondja ki a szemembe is, miközben magához húz. - Nem akarom, hogy bajod essen.
- Márpedig magaddal fogsz vinni - fúrom bele az arcomat a mellkasába, ami eltompítja a hangomat.
- Idegesítő kamaszlány.
- Bunkó végrehajtó - adom meg a végszót és elvigyorodok.
- Au! Ez fájt!
- Te akartad - nézek fel ártatlanul, mire kapok egy óvatos kis csókot, amitől úgy érzem, mindjárt elszédülök.
- Ezzel nem tudok vitatkozni.