3. rész

Ahogy a kádból bámulom a kutyaféle állatot, mint egy villámcsapás, úgy ér az ötlet el az agyamig. Mi lenne, ha megnézném, mi az? Kimászok a kádból, sietősen rohanok oda a tükör alatti szekrényhez és rámolok ki, hogy találjak egy törülközőt. Mindent a földre szórok, kivétel nélkül. Percek alatt kész vagyok mindennel: felöltözök, lerohanok az emeletről, cipő nélkül szaladok ki a szabadba. Mezítláb vágok át a kertünkön, néha belelépek egy-egy tűlevélbe, de rendíthetetlenül szaladok a rét közepére. A ruhám, amit csak felkaptam magamra, úgy lobog, mintha le akarna rólam repülni, de mégsem. A rét közepén azután megállok, és bámulom a fekete pöttyöt, ami egyre csak távolodik tőlem.
- Várj! - kiáltom és kinyújtom utána a kezem.
Az állat megfordul, egy másodpercig úgy tűnik, mintha azt mérlegelné, hogy mit csináljon. Végül sarkon fordult és megindult felém. Futva közeledik... Majd kb. harminc méter távolságban megáll és a szemembe bámul. Lassan térdre ereszkedek, majd négykézláb állok szemben a... farkassal? Egymás szemébe bámulunk, amikor a szemem sarkából mozgást észlelek. Mindketten oldalra kaptuk a fejünket és megláttuk Dave-et, aki futva közeledett hozzánk.
- Saoirse, vigyázz! Ez egy fenevad! - lihegve mutat a farkasra, aki kissé felé fordulva elkezd rá morogni.
- Ne! - sikoltok a farkasra, aki egy lépéssel közelebb került Dave-hez.
Értelmes, borostyánsárga szemével az enyémbe néz, Dave az ő világosbarna szemével szintén. Először az egyikük, aztán a másikukra nézek, majd a farkas tekintetét tartom fogva az enyémmel.
- Ne bántsd. Őt ne. Nem ő kell neked. Utánam leskelődtél - majd összeszorított szájjal fekszek le a elé, aki óvatosan közelít felém.
A szívverésemet a fülemben hallom, úgy dübörög, mintha egy ménes vágtatna el mellettem a földön. A hajam összekócolva terül szét a földön és fedi be az egész felsőtestem. A szememet lehunyva tartom, hogy ne lássam, mi lesz a következménye a felelőtlen, ám szívből jövő tettemnek. A farkas halkan morog. Egyre közelebb hallom... Hirtelen felkavarodik a levegő, futó lépteket hallok, valaki megáll előttem.
- Nehogy meg merd tenni - sziszegte Dave a farkasnak.
A szemem kipattan, és még látom, ahogy a farkas nekiront Dave-nek.
- Dave! - kiáltom, amikor...
...felkelek.
Zihálva fekszek az ágyon, az izzadtság patakokban folyik le rólam, rá a hajamra, ami jobban össze van gubancolódva, mint az álmomban volt. Óvatosan a hátamra fordulok és végignézek a házat összetartó gerendákon. Oké, nincs semmi baj. Csak álom volt. Egy rossz álom. Minden álom eltűnt a szememből az álom hatására, talán a túl sok adrenalin miatt. Felemelem a fejemet és megpróbálom kivenni az óra számlapját, hogy megállapítsam az időt, de a látásom csak nagy nehezen élesedik vissza. Az első nyári szüneti napkor máris délben kelek fel. Remélem ez nem így lesz a szünet többi napján.
Át akarok fordulni a másik oldalamra, hogy felkeljek, de úgy tűnik az álmom alatt eléggé kigurultam az ágy szélére, mivelhogy leesek. Sziszegve kapok oda a bokámhoz, ami még mindig fáj a tegnapi csúszásom óta és megpróbálok felállni. Ötödszörre próbálkozok, amikor sikerül is. Diadalmasan sántikálok ki a szobámból és megyek el a tegnap leejtett könyvem mellett, amit még ma se akaródzok felvenni. Anyu nagyon ki lesz rám akadva. Na, mindegy.
Megállok a lépcső előtt és bizalmatlanul nézek lá rá, majd a kapaszkodóra.
- Na nem, nem kell ezen a héten több baleset, köszönöm szépen - morogtam, miközben óvatosan ráléptem azt első lépcsőfokra és erősen szorítottam a kapaszkodót.
Csigalassan szedem a fokokat lefelé, mert nem akarok újra elesni, így megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor az utolsó fokon is túl vagyok, majd a konyha felé veszem az irányt.
- Jó reggelt - csoszogok be a konyhába és leülök az asztalhoz.
- Miben sántikálsz ma reggel? - jegyezte meg viccesen anyu, miközben a bundáskenyeret süti.
Még nincs kivasalva a haja, hanem egyszerűen csak össze van fogva úgy, ahogy volt, eredeti félgöndör formájában. Sötétbarna haja igazán jól harmonizál a porcelánfehér bőrével és a szeplőivel.
- Nem olyan vicces - mondom kicsit nevetve, majd elfekszek a padon.
- Mit csináltál tegnap?
- Elmentem sétálni - válaszolok lassan egy kis gondolkodási idő után. - és beszéltem Dave-vel.
Hátrapördül.
- Nem mondod komolyan? És mi történt? - hangja izgatottságról árulkodik, de én csak tovább bámulom a plafont.
- Megmondtam neki, hogy ez így nem mehet.
- De miért? Szereted, nem? - rakja le az asztalra a kenyereket és leül egy székre.
- Az teljesen más - állok föl, majd egy hajgumival a hajamban visszatérek. - Az csak egy dolog.
- Ezt nem értem.
- Mindegy, együnk, farkaséhes vagyok. Jó étvágyat! - és már habzsolom is be az első kenyeret.
- Neked is - mondja és ő is nekilát.
Egy kis ideig csendben eszünk egymás mellett, mikor eszembe jut valami.
- Te, anyu.. - kezdem és ő felhümmög. - Nem láttál mostanában valami.. érdekeset errefelé? - hadonászok a szendvicsemmel a levegőben.
- Nem, semmit. Miért kérded? - néz rám fél szemmel. - Mit csináltál?
- Semmit - mondom, majd belemélyedek a szendvicsevésbe.
Egy óra múlva már el is van felejtve az egész álmom, nem is gondolok rá, a farkasra viszont annál inkább. Észrevettem, hogy a kutyaféle állatot elkönyveltem magamban egy farkasnak és azóta is annak hívom. Nincs rá kézzel fogható bizonyíték, hogy az állat egy farkas, egyszerűen csak hallgatok a megérzésemre, ami egyértelműen azt súgja nekem, hogy farkas. Elgondolkodva sétálok az erdőben, Seth mögöttem ballag és megkerget minden egyes pillangót, ami az útjába kerül. Néhány ág meg-megsuhintja a lábamat, sebet ejt rajtam, de már megszoktam, mindig így vándorlok az erdőkben, aminek anyu nem igazán örül, mert "lehet, hogy összeszedek valamilyen fertőzést!". Kizárt dolog. Eddig se lett semmi bajom, ezután se lesz. A hajamat magasra felkontyoltam, mert ilyen meleg időben bizony nem nagyon szerencsés a hosszú, göndör hajzuhatag, de mégsem akarom levágatni, egyrészt mert utána nem lehetne összefogni, és szenvedhetnék a forró, fülledt nyári estéken, azt meg nem akarom. És így praktikusabb is, hisz nem akad bele a folyton elém kerülő ágakba és nem nézek úgy ki, mint egy Szörnyella de Frász (bár néha hajazok rá).
Kicsit felgyorsítom a lépteimet és megkeresem azt a kis tisztást a forrás mellett, amin át belátni a szobámba, és a szobámból oda. Már látom magam előtt a fák szélét, majd kiérek egy kör alakú tisztásra. Felnézek és valóban ott a szobám ablaka. Alaposan körbepásztázom a tekintetemmel a helyet, de semmit se találok, csak egy földön ugráló meggyvágót. Megütközve nézek rá. Meggyvágó? Sose láttam még erre meggyvágót. Kis barna szemét rám függesztve közeledik felém. Nem értetem a viselkedését.. A meggyvágó (mint az összes többi madár) fél az embertől! Ez a példány pedig nem.. Vonzom az állatokat?! Nem mintha nem élvezném. Még ugrik egyet-kettőt, majd megáll velem szemben. Szemében bizalom csillog. Egy ideig, néz, majd szárnyra kap és a vállamon landol. Még meglepődni se maradt időm, megdermedve állok, de utána lassan odafordítom a fejemet. Kicsit tartok attól, hogy megkap a csőrével, de láthatóan esze ágában sincs ilyet tenni. Csak ott ül a vállamon és nézelődik. Vajon ha elindulok, elrepül? Nem akarom, hogy elrepüljön, olyan jó így! De mivel nincs itt a farkas, tök felesleges itt álldogálnom napnyugtáig, szóval elindulok. Lassan lépkedek, de a meggyvágó nem zavartatja magát, a vállamon ülve bámészkodik tovább. Felgyorsulok az átlagos tempómra, de még akkor se repül el, hanem nyugodtan ül. Egy mosoly terül szét az arcomon.
- Itt fogsz ülni akkor is, amikor bemegyek a házba? - mosolygok a madárkára, de az meg se akar moccanni. - Hát jó - nyitok be az ajtón és az emeletem felé veszem az irányt.
A meggyvágó türelmesen üldögél a vállamon. Amikor beérünk a szobámba, hirtelen lereppen rólam, majd helyet foglal Sissy mellett.
- Szóval maradsz? Akkor meg kéne tudnom, hogy mit eszel - bemászok az ágyba és a laptopom után nyúlok, hogy megtudjam, mit kéne adnom neki. - és hogy milyen fészket kéne csinálnom neked. Mert tuti, hogy nem fogsz magadnak. Igazam van?
A madár egyet-kettőt csipog, gondolom, hogy jelezze, teljes mértékben igazat ad nekem.
- Csak tudnám, hogy miért vagy ilyen barátságos... - mormogom halkan az orrom alatt. - Nos, lássuk csak... - teljesen bele vagyok mélyedve a keresgélésbe, mert nagyon kíváncsi lennem.
Hirtelen megcsörren a telefonom.
- Azt az anyád úristenit! - kiáltom, miközben ijedtemben felpattanok. A madárka se reagált másként, szinte hallani véltem a káromkodást a csőréből, csak éppen nem emberi nyelven.
Odamegyek a telefonomhoz és a levegőm is eláll. Nem hiszek a szememnek... Ott állok a telefon felett, az egyre hangosodó telefon felett és csak tátom a számat. Tényleg nem tudom elhinni, hogy megtörtént... Végigcsörög. Hirtelen csend ül a szobára, majd a vállamra repül a meggyvágóm. Felkapom a telefonom, és rohanok le az udvarra; várom, hogy újra megszólaljon, reménykedek, hogy fel tudom venni és tudok vele beszélni.
Csörög. A telefon ugyanazt a nevet írja ki, mint az előbb: Apa.
Egy hirtelen mozdulattal felveszem a telefont, majd próbálom csitítani az egyre erősödő szívdobogásomat.
- Halló?
- Szia Szívem, én vagyok az - hallom a hangját a telefonra. Ez a hang olyan sok emléket idéz fel bennem, hogy hatásukra elmosolyodok.
- Áh, szia - azt tettetem, hogy nem tudtam, ő az. Pedig ez bizonyára nem igaz.
- Arra gondoltam, hogy nem lenne ahhoz kedved, hogy elmennék hozzátok szombaton és mennénk egy kört sétálni az erdőben? Nagyon rég nem láttalak.
Miközben ezt mondja, én a szememmel az erdőt pásztázva méregetem a dolgot, amikor észreveszek egy sárga szempárt.. Hangosan megdobban egyet a szívem. Hát visszatért.
- Igen, az jó lenne - mondom gyorsan apának, de közben azon gondolkozok, hogy miként tudnám őt lerázni, hiszen ez vissza nem térő pillanat.. - Figyelj apu, megbeszélhetnénk ezt máskor? Hallom, hogy jön fel a barátnőm, mert segítenem kéne neki. Tinilányos lelkizés, tudod - indulok meg futólépésben az erdő felé.
- Persze-persze, nem is zavarok tovább, majd este hívlak.
- Okés, szia! - és már teszem is le a telefont, majd lerakom az ablakpárkányra és a farkas után kiáltok - Várj! Kérlek, várj meg!
Utána eredek, a meggyvágó méltatlankodva repül le a vállamról, majd száll utánam, miközben én a farkas után futok. Keresztülrohanok a bokrokon, amik úgy érzem mély sebet ejtettek a lábaimon, de nem érdekel, csak az, hogy utolérjem. Néha látom felvillanni fekete, bozontos farkát, de egy idő után kifáradok és a célpontom is eltűnik.
Megállok és kifulladásomban lerogyok a talajra. A madárkám hangosan csipogva repül utánam, jól lehagytam őt; most visszatelepszik a vállamra és duzzogva fordul el tőlem, de most jobb dolgom is van, mint egy madár duzzogása.
Elszalasztottam a lehetőséget, a farkas elfutott. Látom-e még valaha? Visszajön még?
Csalódottan bámulok arra a pontra, ahol elveszítettem.