12. rész

Húha. Nagyon rég nem írtam nektek Locsi-fecsit. Hát, suli van, nincs idő, telefonról meg irtó nehéz.. Remélem nem okozok csalódást ezzel a résszel (sem), igyekszem írni a többit is!

Puszi,

Rosie

- Saiorse! Kérlek, kelj már fel – rázogat valaki, akinek először nem is ismerem fel a hangját, de utána rájövök.
Nyöszörögve nyitom ki a szememet, a távolban harc hangját hallom.
- Ideje ébredezni, Csipkerózsika – mondja Daniel csipkelődve, de látom rajta, hogy megkönnyebbült. – Még mindig nincsen vége, el kéne húznunk innen a csíkot.
- Most rögtön? – kérdezek rá, de tudom, hogy most nagy hülyeséget mondtam. – Hát persze. Mikor máskor?
- Gyere – húz fel a földről, de már ő is fáradt; ez az átváltozásdi eléggé fárasztó dolog.
- Nem tudok visszaalakulni, úgy érzem, mindjárt elalszok, itt helyben.. – próbálok egyenesen állni, de szüntelenül billegek.
- Egy kicsit! Kérlek.. Nekem se lesz könnyű, de ha meg akarjuk úszni ezt az egészet..
- … akkor muszáj lesz. Oké, értem, tudom – ereszkedek le vissza a földre és az átváltozásra koncentrálnék, de ezt a kialvatlanságom megzavarja.
Végül sok próbálkozás után érzem, ahogyan a testem farkas alakba akarja préselni magát, majd egy-két perc múlva, nagyon lassan teljesen elveszítem emberi formáimat.
Legszívesebben elterülnék az egyik bokor alatt és álomba szenderülnék, de nem lehet és tudom, hogy Daniel is ugyanígy érez. Pacsit, sorstárs! Nagy nehezen kezdek el futni utána, lassan haladunk, mert mind a ketten már az ájulás szélén tartunk, ekkor viszont történik valami… valami nagyon érdekes. Minél több ideje futok, annál több energiám lesz. Már rendes tempóban követem Danielt, majd mellékocogok, és úgy megyünk tovább. Érzem, ahogyan ő is felerősödik, tudom, hogy egyáltalán nem tudja, hogy mi történik és tőlem akarja megtudakolni. Tőlem? Ez komoly? Ő mond mindig mindent nekem, ő mutatja az újakat és nekem kell tudnom?
Hangok, mögöttünk. Ne, ne, ne, követnek minket! Gyorsabban szedjük a lábainkat, s ahogy egyre több ideje menekülünk, úgy gyorsulunk fel egyre nagyobb sebességre. Könnyedén leelőzzük azt a farkast, aki el akar minket kapni, majd látjuk, ahogyan sétára vált és inkább visszafordul; feladja az üldözést.
Körülbelül egy perc múlva meglátok egy romos, fából épült házat, aminek a teteje itt-ott beomladozott már. Az ajtó nyitva van, mi egyből berohanunk.
- És úgy mégis - zihálok már ember alakban az ajtót támasztva a hátammal -, biztos, hogy nem fognak ránk találni?
- Nem hinném - lihegi Daniel mellettem.
- Jó kilátásaink vannak... - morgom és elkezdem lecsitítani kapkodó lélegzetvételeimet.
- Két-három nap múlva úgyis tovább fogunk állni, nem fogjuk kockáztatni azt, hogy megtaláljanak - magyarázza, miközben besétál a rozoga konyhába.
- Elég régen nem lakhat itt senki - gondolkozok hangosan Danielt követve, majd a több centis porréteget vizsgálgatom az egyik pulton.
- Legalább húsz éve már senki se járt itt, rendesen el lett felejtve, hogy ez egy Bredford birtok - ad választ Daniel, miközben megpiszkál egy széket, hogy biztonságos-e, majd teljes meggyőződéssel ül rá, hogy nem fog eltörni. Igen ám, az viszont ahogyan leereszkedik rá, nagy robajjal esik össze. Megpróbálom magamba folytatni a kitörő nevetésemet, de nem bírom.
Haja összekócolódva hullik az arcába, miközben megkockáztatja a kimászást a törmelékek közül, s mikor sikerül felállnia, bosszúsan mered a székre. Egyfolytában nevetek, nagyon vicces látványt nyújt, tulajdonképpen olyan durcásan néz a - volt - ülőalkalmatosságra, mint egy duci kisgyerek az édesanyjára, aki közli vele, hogy nem kap több vattacukrot.
- Addig márpedig minden farkasos dolgot, vagyis a legtöbbet meg fogom neked tanítani - dől neki óvatosan az asztalnak, de inkább meggondolja magát és az egyik fa konyhapultot kezdi el támasztani.
- Például...? - tudakolom meg, miközben felsorolom a fejemben, hogy milyen farkasos dolgok lehetnek.
- Vadászat, az érzékszervek használata, elválasztani a gondolatainkat egymástól... - még sorolná, de közbeszólok.
- Szét tudod már választani a gondolatainkat? Hogyan? - meredek rá kíváncsian.
- Majd elmagyarázom - legyint -, de vannak fontosabbak is, amiket muszáj lesz megtanulnod. A vadászat nagyon fontos, mivel segíteni fogsz nekem benne.
Hangosan kifújom a levegőt és elképzelem, ahogyan egy őzt üldözök, de elbotlok egy fának a gyökerében és elesek, a vacsoránk meg vígan ugrándozik tovább abban a tudatban, hogy röhejessé tett egy farkast, aki mellesleg egy Alfa-nőstény. Remek.
- Nem hiszem, hogy könnyű dolgod lesz - túrok bele sűrű hajzuhatagomba.
- Csak megoldjuk - villant rám egy féloldalas mosolyt haja mögül. - Egy őstehetségtől tanulni a legnagyobb megtiszteltetés, amit valaha kaptál.
- Aha... Megnézném, hogy az "őstehetség" - rajzolok macskakörmöket a levegőbe - hogyan vadászik egyedül, ha kell neki a segítségem.
- Azt egy szóval sem említettem, hogy kell a segítséged - csóválja a fejét és rám nézve felvonja a szemöldökét. - Honnan veszel ilyen marhaságot?
Bosszúsan trappolok ki a konyhából, hogy körbenézzek a házban. Elegem van abból, hogy Daniel valahogyan mindig zavarba hoz valamivel.
Csak most nézem meg jobban az előszobát. Az egész ház szürke színű fából készült, ami megkopott már az évek folyamán. Az ajtó mellett egy szekrény van ugyanabból a fajta fából, valószínűleg a cipők tárolására lett kitalálva. Közelebb lépek, amikor észreveszem a fekete kacskaringós mintát, ami a fiókokat díszíti, de már az is lekopó félben van. Bal oldalt a folyosó végén nyílik egy ajtó, csak úgy, mint közvetlen mellettem jobb oldalt; először abba fogok bekukucskálni, de ahogyan megfogom a kilincset, a kétely felveti bennem a fejét. Oké, készüljünk fel a legrosszabbra. Mit mondott Daniel? Húsz éve nem járt itt senki? Mi van, ha egy hullával fogok farkasszemezni odabent? Nem említette, hogy mi lett a ház előző tulajával, viszont nem megyek vissza megkérdezni, mert ki fog röhögni. Nos... Nyisd ki, Saiorse, egy hulla nem fog megtámadni téged. Hát... Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy vérfarkasok is léteznek, pedig nekik sem kellene. Vagyis javítok, nekünk. Nagy levegőt veszek és bent tartom, amíg megfogom a kilincset, majd amikor a réz elkezdi hűteni a tenyeremet, kifújom. Hajrá csajszi.
Egy hirtelen mozdulattal lököm be az ajtót és a nyitódásával együtt egy óriásit ugrok hátra, neki Danielnek, mire meglepetten fordulok meg.
- Bocs... - motyogom és hátralesek, hogy mit takar az ajtó.
- Csak ez az egy hálószoba van, más alvásra való alkalmatosság nincs a házban... Már fel akartam említeni - mondja kínosan Daniel, majd amikor ránézek látom, hogy a tarkóját vakargatja. - Majd alszok a földön.
- Oké - bólogatok szapora szívveréssel, a meglepettségtől nem tudok többet mondani. Egy pillanatra azt hittem, hogy egy ágyban fogunk aludni.
Elindulok befelé, hogy ne kelljen beszélgetést kezdeményeznem, de Daniel nem így gondolkozik, mert bejön utánam.
- Lehet - vagyis biztos -, hogy tiszta por az ágynemű, lyukas, meg ilyenek... - tájékoztat, miközben megindulok az ággyal szemközti szekrény felé. Kihúzom a legfelső, ugyanolyan kacskaringós mintával díszített fiókot, mire a felszálló portól köhögni kezdek.
- Itt van ágynemű - köhécselek és mutatok a bézs, vörös rózsákkal tarkított huzatokra, amik kifejezetten jó állapotban, pormentesen, takarosan összehajtogatva lapulnak bent.
- Gond megoldva! - csapja össze a tenyereit és lehuppan az ágyra.
Gondolkozva turkálok a szekrényben, de semmi érdekeset nem találok, így kinézek az ablakon.
- Tíz óra lehet - hallom Daniel hangját és amikor odapillantok látom, hogy ő is kifelé néz.
- Aha.. Szóval három nap - vizsgálgatom, mire elkapja a tekintetemet.
- Három nap - ismételi, mire összepréselt szájjal bólintok, majd újra az erdőt kezdem el tanulmányozni az ablakon keresztül.
Csend; tagadhatatlanul feszült a levegő.
- Na és hány éves is vagy? - töri meg a csendet.
- Novemberben leszek tizenöt - nem nézek rá, mert nem akarom látni, hogy hogyan reagál a számra.
- Tizennégy éves vagy? - hüledezik. - Egy tizenhatosnak néztelek!
- Tessék? - nevetek fel és visszapillantva Daniel meghökkent arcával találkozok.
- Eskü! Tizennégy... - suttogja maga elé bámulva.
- Te meg... - kezdem, mire gyorsan befejezi az elkezdett mondatomat.
- Tizenhét.
- Akkor jól tippeltem - mosolygok csak úgy magamnak, amikor észreveszem az ajtó mögött lévő egészalakos tükröt. Odafelé kicsit meglököm az ajtót, hogy kényelmesen odaférjek. Tizenhat... Azt hitte, hogy csak egy év van közöttünk; lehet, hogy azért mert megcsókolni, mert idősebbnek nézett. Mondjuk a hosszú, göndör vörös loboncommal sokan felbecsülik a koromat, erre egy lapáttal még rá is tesz a porcelánfehér bőröm, a magasságom, de a szeplők annyira mutatják az igazi életévemet... De úgy látszik, nem eléggé, mivel Daniel közelről is látott már... Márpedig tényleg jó közel volt.
- Ami a viharos estét illeti... - köszörüli meg a torkát; mintha a gondolataimban olvasna.
- Nem kell bocsánatot kérned! - mondom gyorsan, nehogy elkezdjen mentegetőzni. - Semmi baj. És mi van a folyosó végén? - váltok hirtelen témát, mert nem akarok újra feszengeni.
- Nem tudom, zárva van - von vállat hanyagul.
- Ezt nem kellett volna megkérdeznem... - nevetek fel erőltetetten, de hamar el is hal a hangom.
- Csak nem félsz? - vigyorog; tudtam, hogy ez lesz, hogy én mennyire biztos voltam benne!
- Hagyjál már - horkantok fel. - Nem félek.
- Az illatod mindent elárul - miért, miért nem tudom azt a vigyort letörölni a képéről?!
- Igen? - lépek ki a szobából hirtelen felindulásból és a folyosó végén lévő szobát célzom meg.
- Saiorse, várj! - szalad utánam. - Csak cukkollak, nem kell kinyitnod. Amúgy se tudnád.
- Te sose tudod, hogy mikor elég, ugye? - nézek rá hitetlenkedve, mire egy félmosollyal megvonja a vállát.
- Nem nagyon.
Dühösen fújtatva fordulok vissza és szemezek a szürke ajtólappal. Márpedig ki foglak nyitni...!
- Ugyan már, Saiorse! - utálom, amikor kimondja a nevemet, mert egyből elkezd bizseregni a szívem környéke. - Nem tudod kinyitni, gyenge vagy! Egy lány nem ké... - meglepett nyögéssel hagyja félbe a mondatát.
Morogva csapok oda az ajtónak, mire a körmeim mély barázdákat hagynak benne. Nagyokat pislogva emelem fel szemeim elé remegő kezeimet, mire látom, hogy az ujjaim végén kiserkent a fehér szőr és a körmeim helyét most óriási karmok foglalják el. Akadozva fújom ki a levegőt, mire kissé nyugodtabban nyugtázom, hogy a szőr bizseregve visszahúzódik, ahogyan a karmom is.
- Ez meg mi volt? - remeg meg a hangom, miközben Daniel felé fordulok, aki rajongással nézi a kezeimet.
- Részleges átalakulás - mondja még mindig ámulattal. - Csak a legnagyobbak képesek rá. Vagyis csak két olyan farkas képes rá, akik szintén Doewardok.
- Még most is élnek? Nem ismerek sok rokont, akik bevallották, hogy vérfarkasok - mérgelődök.
- Ian Doeward, 1336 -ban született...
- Szóval már nem él - vágok közbe, de Daniel megrázza a fejét, mire eltátom a számat. - Tessék? Az azt jelenti, hogy már - számolom ki gyorsan fejben - hatszázhetvennyolc éves? Az lehetetlen.
- Úgy hiszed? - válaszol cinikusan.
- Hát persze... Vérfarkasok is léteznek - mormolom magam elé.
- Senki se mondaná meg, hogy annyi idős, hiszen csak harmincnak látszik - magyarázza -, de ezt eddig csak hím farkasokon tapasztalták.
- Csak azt ne mondd, hogy örökké fogok élni - nyögöm, mire Daniel sajnálattal a szemében néz rám.
Örökkön-örökké... A gondolatra megimbolyog körülöttem a világ. Nem akarok az idők végezetéig élni!
- Valami megoldás biztosan van!
- Ez azt jelenti, hogy gyorsabban gyógyulsz, mint a többi átlagos vérfarkas. Sokkal jobbak a túlélési esélyeid, de szerintem többet megtudnánk Iantől.
- Na és... ki a másik?
- Philip Doeward, aki pedig 1719 -ben született.
- Semelyikőjüket se ismerem. Azt hiszem, anyuval alaposan el fogok beszélgetni. És hogyan akarjuk megtalálni Iant? - tudakolom. Egy nagy, pár százas híján ezeréves farkas biztosan kitapasztalta már, hogyan nem találnak rá.
- Castlestephenfordban lakik, ahonnan a busszal indultunk.
- Az egyik rokonom ott lakik, ahol mi, de nem tudok róla? Mesés - hitetlenkedek.
- Te gondolkozz el azon, hogy nem tapasztaltál-e a faluban furcsa történéseket, én addig elmegyek vadászni - indul sietősen az ajtó felé, miközben én a sarkában kocogok.
- Nem akarok nyers húst enni - fintorgok, mire látom, hogy Daniel megforgatja a szemét.
- Gyűjtsek neked gombákat és bogyókat? Ne viccelj - túr bele a hajába.
- Nem viccelek. Nem fogok nyersen megenni egy nyulat - húzom fel az orromat, mire Daniel borsosan szól vissza.
- Akkor éhen maradsz! - tárja szét a karjait.
- Nem, mert te aranyos leszel és gyűjtesz nekem bogyókat - vigyorgok, mert tudom, hogy a bunkó külső mögött egy kedves fiú rejtőzik.
- Megbánod ezt még - csapja rám az ajtót, így kettesben maradok a rejtélyes szobával.
Bemegyek a hálóba és kilesek az ablakon, de már sehol se látom Danielt.