10. rész

- Hagyjál békén, Claire, Daniel és köztem nincs semmi - mérgelődök az egyik osztálytársammal, aki szintén jött a táborba. Hátközépig érő sötétszőke egyenes haját ma kiengedve hagyta, kékeszöld szeme kíváncsian csillog.
- De láttalak benneteket beszélgetni és láthatóan izzik a levegő - erőlteti, de én nem engedek neki.
- Claire, menj a dolgodra, ez engem most a legkevésbé sem érdekel - fejezem be ezzel a beszélgetést, majd hátat fordítok neki és felsétálok az almafához.
Miért kell ennek a csajnak mindenhol ott lennie, ahol én vagyok?! Tavaly még biológiaversenyen is volt és mit ne mondjak, nagy fölénnyel győztem. Valahogy mindig talál olyan programot, ahol én is ott vagyok.. Már nagyon kezd az agyamra menni. Ha még egyszer fel meri hozni ezt a témát, isten bizony, hogy nem állok jót magamért.
Danielt megpróbálom a hátam közepére se kívánni, de sajnos a siker még várat magára, mert akárhányszor rá gondolok, belevörösödök. Most is biztosan inkább hasonlítok egy nagy paradicsomra, ennyi erővel be is állhatnék növénytársaimhoz a konyhakertbe.. Biztosan szívesen befogadnának. Annyira idegesít, hogy egyszer ilyen, egyszer olyan, most vagy utáljon, vagy mit tudom én.. Ez így nem mehet tovább. Kell egy jel, ami..
- Helló - úgy látszik, hogy mostanában mindenkinek szokásává vált az, hogy bezavarjon a gondolataimba. Daniel pontosan ezt csinálja, ahogyan lehuppan mellém a földre. A hátam mögül jött. Vajon mi lehet arrafelé..?
- Szia - sóhajtom, miközben rájövök, hogy milyen lehetetlen dolgot csináltam. Belé szerettem.
- Csak annyit akartam mondani, hogy ami tegnap történt, azt csak barátilag csináltam - bámul maga elé, gondolom, hogy ne lássa a reakciómat. Jól teszi, hisz az arcom megrándul a fájdalomtól, de hamar rendezem a vonásaimat.
- Én ezt tudom, ne aggódj - válaszolok teljesen közömbös hangon, miközben egy mosolyt erőltetek az arcomra.
- Oké. Szia - áll fel, de én még nem fejeztem be.
- Nem is mondtad, hogy vérfarkas vagy.
- Miért mondtam volna? - ráncolja össze a szemöldökét, majd elsétál.
- Ez nagyon jól ment... - suttogom, miközben ököllel rácsapok egyet a combomra és hangosan kifújom a levegőt.
Mégis mit várok Danieltől? Akárhányszor megkérdezem magamtól, mindig a legkétségesebb dolgok jutnak eszembe, szóval gyorsan el is vetem a kérdést és megindulok Starhoz az istállóba. Amikor belépek a szalmaillatú épületbe, inkább továbbmegyek a ló előtt és megpróbálok felbukdácsolni a padlásra. Egyszer a lábam csúszik meg a létrán, azt hiszem, hogy lezúgok, de szerencsére a kezemmel sikerül megtámasztom magamat, így nem zuhanok le.
Mikor szerencsésen és épen felérek, leporolom magamat, bár tök felesleges, hiszen meg is indulok az ablakhoz és levetem magamat a szalmába.
Miért pont velem történik mindez? Megtudom, hogy vérfarkas vagyok, azt, hogy akit eddig a bácsikámnak hittem, az apám, ráadásul itt, a táborban beleszeretek egy nálam idősebb fajtámbelibe, akinek az érzéseiről halvány lila gőzöm sincs. Mi jöhet még? Megtámadnak az ufók? Tulajdonképpen már azt is lehetségesnek tartom. Vagy leigáznak az unikornisok?! Esküszöm, már semmin sem lepődnék meg.
Felállok a szalmából és a távolba meredek, miközben megpróbálom úgy leszedegetni a szálakat magamról, hogy nem figyelek oda.
Vajon az a farkas, akit tegnap előtt láttam, Mors volt? Hiszen megígérte, hogy itt lesz, de eddig semmi jelét nem adta, hogy így lenne. Márpedig úgy látom, hogy igazán sok farkasnak van fekete bundája, szóval megkockáztatom: nem biztos, hogy ő volt az. Ha ilyen kicsi a világ, hogy Daniel is vérfarkas, akkor a közvetlen közelemben más is az lehet. Vagy tévedek és tényleg egy kóbor kutyát láttam, ami meg is ölhetett volna? Valószínűleg ezt már nem fogom megtudni - és ezzel a mondattal a fejemben megindulok a faházamhoz.
- Hahó! Saiorse, figyelsz te rám egyáltalán?! - méltatlankodik Claire, akit tegnap óta le se lehet vakarni rólam.
- Nem, nem figyelek - morcoskodok, mert már az idegeimre megy a sok csacsogásával.
- Kezded átvenni Daniel bunkóságát. Nem csoda, annyit lógtok együtt... - már el se kezdek magyarázkodni, mert úgy sem fog leszállni a témáról. Unottan nézek el, mire észreveszem azt a szempárt, amelyik megdobogtatja a szívemet.
Daniel a lónál ügyködhet valamit, most viszont a vasvilláját támasztva elgondolkozva néz minket. Tekintetével megtalálja az enyémet, mire én lesütöm a szememet és inkább Claire-re kezdek el figyelni.
- ... egyik nap majdnem ledobott a hátáról, még mázli, hogy Milly ott volt és leállította. Gőzöm sincs, hogy mi baja lehetett, aznap eléggé...
Nem. Rossz ötlet volt újra arra összpontosítani, hogy mit mond, így csak halára fog untatni. Hántolhatnak el úgy, hogy még nem is éltem..
Claire-nek viszont egy kicsit mégiscsak igaza van. Danielnek egy parányit tényleg sikerült átragasztania rám a bunkóságát.
- Már megint nem figyelsz - állapítja meg fecsegő "barátnőm", miközben durcásan mered rám. - Mi bajod van? Daniel...
- Elegem van Danielből! - fakadok ki és elviharzok.
Nem érdekel Daniel, nem érdekel Daniel, nem érdekel, nem, nem és nem! Minél többször hajtogatom, annál inkább nem hiszek magamnak. Betelt a pohár. Reménytelen vagyok. Teljesen reménytelen.
Az egész hercehurca csak lefáraszt, bágyadtan sétálok a gyümölcsös felé. Bárcsak el se jöttem volna a táborba... Bárcsak ne tudtam volna meg, hogy vérfarkas vagyok! Nem lenne ennyire bonyolult minden; de lehet, hogy ha nem éreztem volna magamat másnak, akkor nem szakítok Dave-vel. Az márpedig nagy hiba lett volna, óriási nagy. Talán mégis van benne valami jó.
Nekem mindig olyan fiút kell találni, akivel csak a baj van.. Ugyan már, minek találnék én egy normálisat? Vonzom azokat, akik egyáltalán nem könnyű esetek. Itt van Dave, aki az utóbbi időben agresszív lett, pedig nem ilyen volt. Már a közelébe se merek menni, ha megjelenik valahol, és inkább elspurizok, hogy észre se vegyen, márpedig ezer százalék, hogy mindig meglát. Hogy veszítheti el önmagát egy olyan kedves fiú, mint amilyen ő volt? A másik részről meg itt van Daniel, akiről kiderült, hogy vérfarkas, aki megcsókolt, aki már többször is segített átvészelni egy-egy hullámvölgyet és aki lehetetlenül bunkó, főleg velem. És az a legviccesebb az egészben, hogy nem tudok rá dühös lenni, egyszerűen nem megy! Ebben a tulajdonságában olyan, mint apám - azaz Marius. Még mindig nem tudok leszokni arról, hogy apának hívjam, pedig nem is ő az, hanem Mors... Ő meg szépen megígérte, hogy itt lesz, de semmi bizonyítékot nem találtam eddig arra, hogy ez így lenne; így mindkét férfi, akivel apa-lánya kapcsolatban állok, cserbenhagyott. Anyu irtózik tőlem, mert nem vagyok ember és talán ez fáj a legjobban. Az érzés úgy telepedik rá a szívemre, mintha mázsás súlyt hajítanának rá. Mindenki itt hagyott, egyedül vagyok és csak most jövök rá erre.
- Jó dolog ez, Saiorse - bizonygatom magamnak hangosan. - Legalább már több embert nem tudsz elveszíteni, akit szeretsz.
Itt szakad el a cérna. Leülök a földre és keservesen sírni kezdek, minden fájdalmamat kiadva ezzel magamból. Nem kevés lehetett ezidáig, az elmúlt a héten szerintem többet sírtam, mint életemben valaha.
De ahogyan elkezdem, úgy abba is hagyom; megváltozik a szél járása és ismerős illatokat hoz felém. Összetéveszthetetlen ez az illatkeverék, bárhol felismerném.
Daniel.
Könnyes szemmel pördülök hátra, kicsavarom a törzsemet, hogy jobban hátra lássak, de már senkit se látok.
Visszafordulok, hanyatt ledőlök és a fűbe túrok az ujjaimmal.
Ez az én formám. Daniel többször látott már úgy bőgni, mint egy kisgyerek, nem csoda hát, hogy egyáltalán nem érdeklem. Erre a gondolatra újra könnycseppek gyűlnek a szemem sarkába, de megacélozom magamat és nem sírok; már nem sírhatok többet. Itt elég. Össze kell szednem magamat, ha akarok valamit kezdeni a helyzetemmel. Legalább fénysebességgel.