- Mary idősebb, mint valamennyien összesen - csóválja a fejét, mire az egyik vöröses-őszes tincs menekülőre fogja és lekonyul a másik irányba. - Nem lehet leleplezni őt, vagy csak nagyon nehezen, és még hogy egy ilyenfajta kis kezdő, mint te, sikerülne-e? Még ha az orrod előtt változna is át, akkor se tudnád, hogy mi is folyik éppen! Még én is nehezen találom meg - hitetlenkedik. - Csak te vagy rá képes, mert téged enged a közelébe. Viszont most miattad bárki megtalálhatja. - világosít fel. - Valószínűleg már a házat is elhagyta – volt valami érdekes hangzás a hangjában, mintha nem akarná, hogy megtudjak valami igazán fontosat. Azt hiszem, már képzelődök.
Kételkedve nézek Ianre, pedig nemcsak benne, hanem magamban is kételkedek, s mindabban, amit anyu egykor csinált és mondott; semmi természetfelettinek ható dologra nem emlékszem, ami alátámaszthatná azt a tényt, hogy valóban ő lenne... Ian látja rajtam a nagy tépelődést és egy újabb nagy sóhajjal elindul abba az irányba, amerre az előbb elindultam
- Gyere, megmutatom. A drága Marynknek a hűlt helyét fogjuk találni, talán annyira, hogy még a szagát se fogjuk érezni, főleg úgy, hogy ez egy régi Ragadozó trükk. Teljesen feleslegesen állítunk be egy üres házba, csakis miattad, kisasszony.
- De ha még ott lesz és pont a te szagod fogja elriasztani, akkor vörös színt fogok az életedbe vinni – indulatosan morogva célzok a találkozásunkkor mondott szavakra, mire mellészegeződök.
- Drága ük-ükunokám rendesen elvégezte a dolgát. Szegény Mary - kuncog, majd lendületes léptekkel indul útra az erdőbe. - Két alfanőstény egy fedél alatt...! Kíváncsi lennék, milyen egy nap abban a házban. Rettenetes lehet minden nap attól rettegnie szegény nevelőapukádnak, hogy mikor léptek rá egymás taposóaknáira.
Erre kicsit megenyhülök és én is elmosolyodok.
- És arra úgy látszik nem is gondoltál, hogy engem sajnálj? Nagy hiba - bököm oldalba.
- Ó, dehogynem! Csak még nem mondtam ki - vigyorodik el, halvány ráncai szétfutnak a szája két szélétől, majd behunyt szemmel beleszagol a levegőbe.
- Én is érzem... – fintorogva csóválom a fejemet, majd egy hangos kilélegzéssel fejezem be reakciómat. A rendkívül összezavart és dühös Daniel járt erre nemrégiben. – Kicsit zabos, de meg fog nyugodni. Vagyis… Hát, reménykedek benne – javítom ki magamat, mire Ian lendületesen átugrik egy kidőlt fenyőn, majd újra visszalép annak keskeny, mohával borított törzsére és végigegyensúlyozik a halott fán. A végén kecsesen ugrik le a barna tűlevelekkel borított talajra és úgy folytatja az útját, mintha a világ legtermészetesebb dolgát csinálta volna most az előbb.
- Hány éves is vagy voltaképpen? – ejtek el csukott szájjal egy kis nevetésfoszlányt.
- Örökké élni nem nagy biznisz – gyorsítja fel a lépteit a lejtőn, úgyhogy nekem még gyorsabban kellett haladnom, nehogy lehagyjon. – Egyik háború a másik után nem igazán kellemes, mit ne mondjak.
- Elhiszem – téved tekintetem vissza a kósza hajtincsre. – Nem lenne könnyebb, ha farkasként mennénk tovább? Egy csomó időt megspórolnánk – javasolom, mire Ian elvigyorodik.
- Ha mindenképpen vérfürdőt szeretnél a drága kis falucskádban, nem ajánlom. Változásban lévő Ragadozó vagy, ráadásul errefelé nem is egy él még! Drága Morganünk gondoskodott erről, ne félj… - elharapta a mondatot, de én egy-két lépéssel elé kerültem és megállásra kényszerítettem.
- Tessék? – kerekedik el a szemem. – Mi az, hogy… Többen vagytok? Nem csak anyu, te és én?
- Nem éppen „vagyunk”. Nincs közünk egymáshoz, bár te eléggé az összeköttető szerepben vagy. Sajnálom, édesem, de bizony nem te vagy itt az egyetlen átalakulóban lévő Ragadozó és gondolom, vajmi keveset tudsz rólunk – magyarázza türelmesen, ami miatt teljesen úgy érzem magamat, mintha újra a panelházban lennék a nagyszüleimmel és éppen a papa tanítana a sakk felejthetetlen tudására, amit mára úgy elfelejtettem, mint a huzat.
- Akkor taníts mester - tartok egy kis szünetet és megköszörülöm a torkomat. – Nos, igen… A humoromat valahol útközben elvesztettem a nagy forgatagban.
- Ne aggódj, kedves. Van már a Doeward családban elég belőle, majd feltöltődsz – reccsen meg a lába alatt egy bot.
- Ne is mondd. Na de mire is gondoltál pontosan? – kerülök ki egy kőhalmot, majd nekitámaszkodok az egyik fenyőnek, aminek hála tiszta gyanta lettem. Izzadt tenyeremben kellemetlen érzést kelt, bár az illata egészen elragadó. Beletörlöm a nadrágomba, amit immár napok óta nem cseréltem le és már nem bézs színű, hanem inkább barna.
- Nem tudod, hogy mivel jár a Folyamat. A Ragadozóvá válás. Minél hamarabb el kell sajátítanod, vagy úgy jársz, mint az a barna hajú kislány Morgan barátunkkal.
- Alleah… - először fel sem fogom, hogy Ian mit mond. Megrökönyödöttségemben megállok, mintha gyökeret eresztett volna a lábam. – Ian… Miről maradtam még le?
- Az iskola bezárt – fordul velem szembe és feszengve rágcsálja belülről az alsó ajkát, lassan mondja, érthetően, hogy minden szavát hallhassam. – A falu legtöbb lakóját kiköltöztették. Castlestephenford megsemmisülni látszik. Csak a makacs idősek maradtak itt, akik itt szeretnének pusztulni. Mindenki más elment, Saiorse.
- De hát miért…? – legszívesebben itt helyben lekuporodtam volna és ordítottam volna. Mi történhetett, ami miatt Castlestephenford letörlődni látszik a térképekről?
- Egy óriási szakadék nyílt meg a ti házatok és a többi ház között. Repedések futnak végig az összes leaszfaltozott úton, csak a városközpontban lévő tér úszta meg a természeti katasztrófát. A házatok elszigetelődött a többi épülettől és különálló épületként áll a mély szakadék túlsó oldalán. Rengetegen meghaltak. Saiorse, én…
Szorosan zárom be a szememet, hogy egy cseppnyi fény se tudjon behatolni a szemhéjam mögé és a tenyerembe temetem az arcomat. Azért láttam az érkezésünk napján olyan sok embert a központban, bár akkor még nem hittem, hogy valami ilyesmi dolog áll a háttérben és semmi furcsát nem találtam benne. Nem. Lehetetlen. Egy hirtelen mozdulattal térdre esek, a tűlevelek kis tűkként fúródnak bele a lábamba. Reszkető kezeimet nekitámasztom a talajnak és hamarosan négykézláb vagyok, hogy megkezdjem az átváltozást.
Rettenetesen gyorsan zajlott le minden, egy szempillantás alatt. Ian meg se tudta volna akadályozni, s most tátott szájjal és kidülledő szemmel mered rám. A szomorúság új löketet ad, nagy hévvel csörtetek le a hegyoldalról, olyan gyorsan futok, hogy úgy érzem, lehetetlen utolérni engem. A falu szélén viszont a fenekemre huppanok. A folyó túloldalán található Castlestephenford romokban áll. Hátravetem a fejemet és hagyom, hogy a fájdalom hatására keserves vonítás törjön ki a torkomon. Az ismerős utcák… Mind odavesztek. Nicole képe ugrik be lehunyt szemem elé, olyan élesen, mintha csak előttem állna. Egy óriási levegővel, kis nekifutással is át bírom ugrani a széles patakot; gyakorlottan érek földet és kezdek el rohanni legjobb barátnőmék háza felé. Az utcákat természetfeletti gyorsasággal szelem végig. Nem érdekel, hogy esetleg megláthatnak, majd leesik a tantusz: senki se láthat meg. Ha még lenne itt valaki, azt már megéreztem volna. Az egész falu üres, elhagyatott. Kettérepedt házakat látok végig, romos kerteket, óriás sziklákat és összetört autókat. Mikor megérkezek a Sunflower Streetre még a lélegzetem is elakad. Nicole-ék háza törmelékekre esve düledezik a kis, poros kertben. Az egykor takaros ház és a lakói is megszűntek létezni. Érzem még vérük illatát, s száz közül is felismerném Nicole-ét, de még nem akarom elhinni. Nicole nem lehet halott, az nem történhet meg, hogy az az életvidám, barna copfos lány ne létezzen és ne legyen mellettem. Óvatosan manőverezve kerülöm ki az egykori ház maradványait, hogy körbejárhassak a romok körül és hogy valami életjelet kapjak… De nem kapok.
A szívem valószínűleg most esik darabokra… Hallom, ahogyan csörömpölve érnek földet a porban, majd törnek atomjaira. A felismerés lassan szivárog be az agyamba. Nicole nincs többé. Se a fekete hajú, mosolygós gesztenyebarna szemű anyukája, se a mohazöld szemű, kissé más világon járó apukája… Eltűntek a föld színéről, többé nem lehet visszahozni őket.
Az előző vonításomra rengeteg válaszol most egyszerre; felismerem köztük Danielét, aki tökéletesen tudja, hogy mi történt, s ezzel megértetve velem, hogy mindjárt itt lesz és próbál majd megvigasztalni; Ianét, aki aggódva követ engem, s még a hegyoldal felénél se tart; Victoriáét és a falkám többi tagjáét, akik ezzel fejezik ki gyászukat. És volt kettő halálosan ismerős, ami olyan mértékben felmelegített, hogy várnom kellett arra, hogy kitisztuljon a fejemben: Mors és anyu hangját hallom. Anyu másvilági vonítását, ami visszhangzik az egész völgyben, a hegyek közt és meghunyászkodtat minden farkast, akármilyen fajtából is való.
Mary Sue ezzel hivatalosan is visszatért; vonításából erő sugárzik, valami olyan dolog, ami arra késztet mindenkit, hogy tisztelje a hang forrását. Mindenkit, kivéve engem.
Én harcolni fogok az alfanőstény helyért. Nicole emléke miatt, amiatt a vezéregyéniségű lány miatt, akivel elvesztegettem az utoljára együtt tölthetett időt is.
Sose fogom megbocsátani magamnak ezt az irdatlan nagy hibát, ami végig fog kísérni életem végéig.
Örökké…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése