16. rész

Csak bámulok a víz alatt lévő kijáratra és a szívem megtelik félelemmel, ami leszivárog a lábaimba és remegésre kényszeríti a térdeimet. Ha nagy lenne a lyuk, ahonnan folyik a forrás, akkor ott kimászhatnánk, de csak egy rés van a kövek között; éppen annyi, hogy a kifolyó víz elférjen és vígan csordogáljon be a barlangi tóba. Nem tudjuk, hogy milyen hosszú a járat, mennyi ideig kell víz alatt lennünk, levegő nélkül. Ráadásul ki is kell nyitnunk a szemünket, hogy tudjuk, merre járunk. De ez a sós vízben lehetetlen feladatnak tűnik, egy leküzdhetetlen akadálynak. Rettegve nézek Danielre, aki elkeseredetten bámulja a vizet és nagy döntést próbál meghozni. Végül rám néz, szemében elszántság csillog.
- Lemegyek.
- Daniel, még egy kicsit várj, kérlek, kell lenni másik kiútnak is! - állok fel hirtelen, s ezzel a mozdulattal megcsúszok és beleesek a jéghideg vízbe.
Nagy meglepetésként ér, ezért hirtelen azt se tudom, hogy mi történik velem. A szememet reflexből leszorítom, nehogy belemenjen a víz. A hideg mintha késsel szurkálna, annyi különbséggel, hogy nem vérzek, csak majd' megfagyok. Hirtelen valami meleg megragadja a karomat és kihúz a jéghideg víz fogságából.
Köhögve fekszek a nyirkos kövön és zihálva veszem a levegőt. Daniel felém hajolva vizsgálgat, hogy nem esett-e bajom; szeme aggódva nézi át az összes porcikámat, miközben kisimítja a hajamat az arcomból.
- Nyugi - köhögök. - Túlélem.
Mikor megforgatja a szemét, gyengén elnevetem magamat.
- Nem jó vicc - néz rám megkönnyebbülten, mire szúrósan meredek rá.
- Valahonnét én is rájöttem. Daniel, ez nagyon hideg – didergek a döngölt talajon, miközben arról próbálom meggyőzni a kissé meggondolatlan barátomat, hogy ne tegye azt, amit már elhatározott, hogy megtesz. – Túl hideg. Nem bírnánk lent sokáig.
- Milyen szempontból? Meggyőződésem, hogy a hideg vízben tovább tudsz a víz alatt maradni – néz rám tágra nyílt szemekkel. – És ha jól hiszem, te tudod rá a választ, hogy miért.
- Mert a hideg víz nem olyan nehéz, mint a meleg víz – motyogom bosszúsan, de ez se tántorít el. – Kérlek, Daniel. Gyantát éreztél, nem? A szagok nem tudnak átszivárogni a vízen! – keresek minden olyan kapaszkodód, amivel a felszín felett tudom Danielt tartani. – Várjál csak… De a hangokat kitűnően szállítja! Szóval ha van egy kis rés a víz felett, akkor a hangoknak át kell hatolniuk! – izgatottan lesem Daniel reagálását. Egyből hallgatózni kezd. Míg én semmit se hallok, ő mosolyra húzza a száját; igazam volt.
- Még hogy „a porban hempereg” – villant rám egy széles mosolyt. – De akkor is csak ez az egy út van kifelé.
- Nem egészen – hallok meg a hátunk mögül egy vékonyka hangot. Ma úgy látszik, mindenki úgy somfordál mögénk, hogy nem vesszük észre. De mikor megfordulok, hogy a hang forrását keressem, senkit se látok ott.
- Ki van ott? – Daniel hamarabb szólal meg, mint én, s egy arasznyival melléhátrálok.
Egy óriás szemű, hosszú sötétzöld szőrű lény kúszik ki a félhomályból. Nem olyan hosszú, tíz-húszcentis lehet csak, a marmagassága még kisebb. Ámulva bámulok a lényre. Mikor jobban megfigyelem, feltűnik, hogy nem is kúszik, hanem több tucat kicsi, fekete lábon áll. Nem bírom levenni róla a szememet. Csak bámulom szürke szemét, amit macskaszerű pupilla szel ketté.
- Egy anargóra? – néz nagyot Daniel is, mire érthetetlen tekintettel lesek rá.
- Hogy micsoda?
- Szolgálatotokra – hajol meg felénk, mire Daniel is viszonozza, s erre kénytelen vagyok én is megismételni a mozdulatot. – Udvarias farkasok. Ritka egyedek – húzza mosolyra széles száját, melyből kicsi, de annál élesebb fogak sorakoznak; talán két vagy három sorban is, majd hullámzó mozdulattal odasétál a tóhoz és iszik belőle egy keveset.
- Évszázadok óta egy anargórát se láttunk. Egyetlen egyet se – ámul Daniel, de csak suttogva teszi.
- Jól rejtőzködünk. Alkalmazkodnunk kellett, mivel a bredárdok nem nagyon szívlelnek minket – húzza el a száját. Daniel kidülledő szemmel figyeli. – Az utóbbi időben eléggé sikerült összevesznünk a klánnal. Igyekszünk elkerülni őket és a velük járó csatát.
- Hát még a bredárdok se haltak ki?! – csodálkozik nagy hévvel, de én semmit se értek, s ennek szót is adok.
- Kicsit bővebben is elmesélhetnéd – feszengek, mivel úgy látom, ezek a dolgok eléggé az alap kategóriát képzik. Az anagórát nézem, miközben az agyam vadul kattog, hogy mihez tudnám hasonlítani, de semelyik állat se felel meg a célomnak.
- Régen, évezredekkel, évszázadokkal ezelőtt nem csak ez a pár megmaradt misztikus lény élt itt a Földön, hanem sokkalta több; de az egyszerű emberek összefogtak ellenük és majdnem az összest kiirtották. Anagórák, bredárdok, sretchzrotok, préltőzek… - folytatná, de én közbeszólók.
- Nem jártam még ki a „vérfarkas iskolát”, szóval ezeknek a lényeknek a nevük vajmi kevesen mondanak nekem. Még a rendes iskolát se jártam ki – méltatlankodok, mire Daniel elmosolyodik.
- Azt hiszem az anagórákat már felesleges bemutatnom – biccent a lény felé. – A bredárdok kétszer akkorák, mint az anagórák, barna színűek és óriási, négy-tízcentis tüskéi vannak, tele méreggel. Minket ugyan nem bántanak, de csak a teljes udvariasságot szeretik. Ha megsérted őket, nem biztos, hogy túléled, még a tapasztalt vérfarkasok többségének se sikerül. Viszont könnyen méregbe gurulnak és sértődnek be; csínján kell bánni velük. Ha azt látod, hogy besötétednek, menekülés – zárja le a témát és hallom, ahogyan az anagóra felhorkant a jellemzésre. –A sretchzrotokat olyan kitűnő rejtőzködési képességekkel áldották meg, mint a kaméleonokat; bárminek a színét, mintáját fel tudják venni, csak ők olyan pontossággal, hogy ha nem látnád halványan felderengeni a körvonalukat, észre se vennéd őket. Így is csak farkaslátással lehet észrevenni ezeket. És ki ne felejtsem, hogy szárnyasok; nagyon kicsi szárnyuk van a hátukon, ennek ellenére simán napokig el tudnak repkedni, pedig ráadásul még ducik is, olyan… Kör alakúak. Szórakoztató megfigyelni azt, ahogyan repülni tanulnak – egy emléktől felnevet. – Roppant vicces folyamat. A préltőzek… Nem véletlenül van a nevükbe az „őz” szó, mivel tulajdonképpen azok. Óriásiak, az elefántok kétszeresei és olyan hosszú nyakuk van, akár a zsiráfoknak. A mintájuk is majdnem teljes egyezést ad az őzekkel, csak nekik a hátuk nem barna, hanem zöld. Olyan agancsuk van, mint a dámszarvasoknak és gyakran nő rájuk egy különleges, szintén misztikus növényfaj, a préltgomba, ami telihold estéjén vörösen világít. Valaki összeköti ezt a növényfajt a vérfarkasok létezésével, de a Főfalkában még sokkal régebben volt kutatás ez iránt és nem járt semmi sikerrel. Rettentő félénk állatok és általában átlátszóak, s csak teliholdkor válnak láthatóvá és az azt követő napokon.
- Egyszer talán láttam egyet – hitetlenkedek. – Igen. Éppen a farkas vonyítást hallgattam, amikor az erdő szélén megjelent egy ilyen, hogy is hívják…?
- Préltőz – mosolyog rám Daniel.
- Igen, az; egy préltőz. Akkor azt hittem, hogy csak képzeltem, ezért rögtön el is mentem aludni, mert késő volt – mosolygok szomorúan az emléken. Teljesen biztos vagyok benne, hogy a farkas, akit akkor hallgattam, Mors volt.
- Ezt a tanítást útközben is folytathatjátok – ad ki nyammogásra emlékeztető hangot az anagóra. – Udvariasak voltatok velem, szóval könnyedén ki tudlak benneteket vezetni, de figyelmeztetlek titeket: mindig azt csináljátok, amit mondok, mert ha nem, annak nem biztos, hogy kellemes kivitele lesz.
Daniel fejet hajt, szóval én is leutánozom az ő mozdulatát. A kis lény hullámzó testtel tűnik el fokozatosan a sötétben, így hát egy választásunk maradt: követjük. Mikor Daniel elmegy mellettem, megragadja a kezemet és megszorítja. Halvány mosollyal szorítom meg én is az övét, mire belehúz a sötétségbe; onnan, ahonnan jöttünk.
- Gondolom újra nem látsz semmit, igaz? – szinte látom, ahogyan a piszkálódó-vigyorára vált, ahogyan lépésről lépésre szinte már vontat maga után.
- Te csak ne legyél ennyire elégedett, mert gondolok egyet és szétkarmolászom azt a csinos kis pofikádat – kontrázok rá gondolkodás nélkül, mire vékony kacagás üti meg a fülemet.
- Vigyázz vele, farkasfiú, még feldarabol és idelent hagy nekünk ebédre – valahonnan elölről szól már nekünk, ami azt jelenti, hogy alaposan lemaradtunk mögötte. Amíg ő úgy ismerheti ezt a barlangrendszert, mint a tenyerét, mi – vagyis csak én – vakon botladozunk.
Daniel hirtelen elengedi a kezemet, majd a vállamnál fogva húz oda magához, miközben jóízűen nevet. A karja megmelengeti a hátamat a hűvös, sós alagútban, mire libabőrös leszek.
- Ugyan már! Ő is csak mondja, mondja, mondja, de nem gondolja komolyan – paskolja meg a vállamat.
- A francokat, Daniel Bredford, ne hazudj! A hátad már megkapta a magáét, legközelebb az arcodat fogom használni karomélesítőnek! – hitetlenkedek, majd kicsit arrébb lököm a csípőmmel.
Nem vesz komolyan, állapítom meg abból, hogy elkezd hümmögni, majd megdörzsöli a karomat, hogy kicsit átmelegedjen. A fejemet ráhajtom a vállára, majd a másik kezével átnyúl az enyéimhez, hogy azokat is felmelengesse egy kicsit. A hajam mint egy sál, úgy védené jobb esetben a nyakamat, de mivel sikeresen eláztam, ezt nem mondhatom most el. A ruhám is csurom vizesen tapad rám, de a nagy része már nem is olyan hideg, mint volt.
Percekig csak némát gyalogolunk, Daniel az anagórát, én őt követve. Mikor Daniel szaglászni kezd, már én is megérzem: gyanta.
Izgatottan gyorsulok fel egy kicsit, mire a triónk is felgyorsul. Türelmetlenkedve várom már a napsütést, a nyári meleget.
- Vajon milyen nap lehet ma? – tűnődök kicsit hangosabban a kelleténél, mire az anagóra válaszol Daniel helyett.
- Frolchnap.
- Azaz szombat – fordítja nekem le Daniel, miközben kicsit közelebb húz magához.
- Holnap lenne az utolsó nap a táborban. Anyut már biztosan értesítették a történetről… - gondolkodok el és szinte látom az újságok címét: „Rejtélyes kutyatámadás a tanyán: két gyerek eltűnt.” A szívem szakad meg attól, hogy anyu biztosan azt hiszi, nem tudok hogyan hazatalálni, sebesült vagyok, vagy már meg is öltek a kutyák… De ha átrágja magát a történteken, meg fogja tudni, hogy egy kutyafalka nem tud elbánni egy farkassal, akinek ráadásul egy emberi agya van. Csak reménykedni tudok, hogy számolt ezzel a ténnyel is…
Ez idő alatt Daniel alakja homályosan derengeni kezd mellettem, már látom sötét haját, ahogyan a vállára lelóg. Hamarosan kijutunk innen.
Gyorsan világosodik meg minden; az ezredik kanyar után meglátunk egy akkora lyukat, amin kényelmesen átmászhatunk. Boldogan szaladok az anagóra után, hogy újra friss levegőt lélegezhessek és újra a nyári melegben találjam magamat. Ahogy kilépek, meglátom Castlestephenford jellegzetes erdőit, majd a falut is látni vélem. Vidámat pördülök meg, hogy ránevessek a mögöttem álló Danielre.
Itthon vagyok.