- Saiorse, nyisd már ki, az Isten áldjon meg! - hallom meg tompán Daniel dühös kiáltásait az ajtón túlról, amit újra és újra megdönget.
Szóval még sem az eső keltett fel ilyen istenverte korán. Mi lehet ilyen fontos?! Hulla fáradtan kelek ki az ágyból, nem sietek, mire Daniel újra elkezdi ököllel verni a bejáratot.
- Esküszöm, ha nem nyitod ki... - szaporázom meg a lépteimet, hogy időben odaérjek és szélesre kitárom.
- Mi van?! - förmedek rá, miközben beletúrok a hajamnak nevezett szénaboglyába. - Mi volt ilyen fontos, hogy...
- Nem alkalmas az idő a fecsegésre! Saiorse, gyorsan... - vág bele idegesen a szavamba, de én nem hagyom magamat.
- Tudod mit, már nagyon nem értelek Daniel, de ez, amit te már napok óta leművelsz, az több a soknál, és nem lehet iga... - dühöngök, de most sem bírom befejezni azt, amit mondani akartam. Szerencséje van, hogy túl fáradt vagyok ahhoz, hogy bemossak neki egyet, mert legszívesebben azt tenném.
- Körbevettek minket! - hadarja, mielőtt újabb dühkitörést szenvedek el.
Halálos csend.
- Hogy... hogy mi? – még a vér is meghűl bennem, amint ezt meghallom. - Kik? És... Miért?
- Majd elmagyarázom, de most a lehető leggyorsabban öltözz fel, hogy elindulhassunk. Én addig őrt állok - csapja rám az ajtót.
Egy pillanatra csak bámulni tudok, azután észbe kapok és az összes ruhámat kiborítom a bőröndből. Kell lennie valami normálisnak... Mindent összekotrok, majd remegő kézzel próbálom kibogozni a ruháimat. Egy örökkévalóságnak tűnik, de végül sikerül és a kupacból kihalászom a lehető legkényelmesebb moha zöld pólómat és a bézs színű rövidnadrágomat.
- Na... – suttogom, miközben remegek, mint egy nyárfalevél és megindulok a kijárat felé, de Daniel megelőz. - És mi lett volna, ha még öltöztem volna?
- Tudod, ha megtanulod használni az érzékszerveidet ember alakban is, akkor mindenkinél jobb hallásod lesz - hadarja türelmetlenül. - Átváltozunk.
- Mégis hogyan? - aggodalmaskodok, de gyorsan megnyugtat.
- Semmi új, ugyan azt kell csinálnod, amit az istállóban - ereszkedik le négykézlábra és én követem a példáját.
Nagy levegőt veszek és mindent ugyanúgy képzelek el, de nem sikerül. Erőlködve szorítom össze a szememet és kényszerítem arra magamat, hogy magam előtt lássam az erdőt, hogy halljam a madarakat… De akárhogyan is akarom, nem megy, teljesen le vagyok blokkolva. Magam mellé lesek, hogy Daniel hol tart és leesik az állam.
Az átalakulás - bár nem fájdalmas - borzasztóan néz ki. Meglepődve látom, hogy a ruhája beleolvad a testébe, miközben már félig fekete szőr borítja; a feje már majdnem teljesen átváltozott, míg a teste még nem. A tarkómon végigtáncol a hideg. Mi van, ha csak akkor nem fájdalmas, amikor már muszáj átalakulnunk? Ki tudja, hogy Danielt milyen megpróbáltatások érik? Mi van akkor, ha csak úgy mutatja, hogy meg se kottyan neki? A körmei éles karmokká változnak át, miközben én lefutom ezt a kérdésmaratont. Ámulva, de rettegve nézem, ahogyan farkas lesz belőle.
Feláll és megrázza a bundáját, majd szép szemeivel sürgetően néz rám. Kétségbeesetten csóválom a fejemet: képtelen vagyok rá.
- Daniel, ez nekem nem megy. Figyelj, meg bírom védeni magamat, nyugodtan... - még be se fejezem, de rám mordul. Farkasként se jobb, mint emberként.
Idegesen les rám, majd az ajtóra. Ide-oda kapkodja a fejét, szerintem valami megoldáson gondolkodhat.
Hangosan kifújom a levegőt és újra kezdem. Elképzelem azt a napot, amikor Daniellel először alakultunk át és ő magyarázta el, hogy hogyan kell. Szinte hallom a hangját, ahogyan csukott szemmel megpróbálom előidézni azt a bizonyos emléket.
Ujjongva fogom fel, hogy elindult az átváltozásom és fájdalommentesen zajlik. Pár pillanatig tart az egész, valami oknál fogva most gyorsabban megy. Tüsszögve állok fel a padlóról immár farkasként és erőteljesen megrázom magamat.
Nagyon fura... Olyan, mintha két ember lenne a fejemben; az egyik én, a másik pedig egy számomra ismeretlen és nem tudom szétválasztani a kettőt egymástól. Össze-vissza kavarognak az én és az ő érzései és nem tudom, hogyan lehetséges ez. Vagy így farkas alakban megsérül az agyam...? Én esküszöm, hogy csak erre bírok gondolni. Érzem az én aggodalmamat és valaki más türelmetlenségét, majd meglátom Danielt az ajtóban toporzékolni. Még el is nevetném magamat, ha nem lennénk veszélyben. Mert biztosan, hogy baromi nagy veszélyben vagyunk és nekem még egy icipici információmorzsa se jutott.
Lehet, hogy teljesen őrültség, de én.. „érzem” Danielt? A másodperc töredékéig elvetem ezt az ötletet, de utána rájövök, hogy valószínűleg ez így van. A farkasok ennyire jól megérzik egymás hangulatát? Mors ezt miért nem mesélte el nekem? Daniel farkaspofájára is kiül a felismerés. Ő is biztosan érez engem. De hogyan? És miért?
Megpróbálom jobban szétválasztani az ő és az én gondolataimat, de nehezen megy. Egy másodpercre mintha sikerülne, de utána újra elbukok. Amíg én itt szenvedek, valószínűleg Danielnek már sikerült is a művelet. A fejével int az ajtó felé és kíváncsi rezdüléseket küld nekem, ami biztosan ennyit jelenthet: „Félsz?” Makacsul indulok el a zárt bejárat felé, majd felugrok és kinyitom a mancsommal.
Az ajtó kicsapódik, de én nem lépek ki rajta egyből. Habozok. Mi van, ha ahogyan kiteszem a lábamat, megtámadnak? Nem, rázom meg a fejemet, Saiorse Doewardot nem abból a fából faragták, hogy megijedjen néhány kósza vérfarkastól, akik valószínűleg idősebbek és tapasztaltabbak, meg erősebbek… Oké, ez nem a legjobb lelkesítő, amit valaha az emberiség mondott, de nekem bőven elég ahhoz, hogy be tudjam bizonyítani: bizony, egy ilyen lány, mint én, tud nagyon bátor is lenni. Vagy inkább vakmerő.. De ez nézőpont kérdése.
Az államat felcsapom a magasba és magabiztos tartással lejtek ki pár métert a faház elé, Daniel morogva lapul mögöttem és pásztázza a környéket, amikor hirtelen a környező erdőkből felbukkannak a farkasok… Legalább húszan lehetnek és mind felénk bámulnak. Végigráz a hideg, de próbálom fenntartani azt a látszatot, hogy meg se kottyan ennyi farkas. Élesen nézek végig rajtuk, miközben érzem Daniel dühét és kétségbeesését. Azt hiszi, hogy itt a vég.
Téved.
Mocorgást látok a szemem sarkából és odakapom a fejemet. Az egyik homokszínű farkas fülét lecsapva, vinnyogva közeleg felénk, majd pár méterrel távolabb tőlem hanyatt fekszik. Döbbenten nézem a folyamatot, ahogyan még legalább öt, különböző színű farkas ismétli meg társuk viselkedését. Hátranézek a boldogságérzetre és látom, ahogyan Daniel meglepetten mosolyszerűségre húzza a száját és ámulva nézi a sok farkast aki behódolt – nekem? A következő pillanatban elvonyítja magát, amibe beszállok én is és a többi – most már – falkatagom is. Saját falkám van? Sose hittem volna, hogy éppen velem fog ez megtörténni, ahogyan nem tudtam a vérfarkasok létezéséről sem, mostanáig. Az a megfoghatatlan érzés, ami most eltölt… Hatalom és büszkeség, megspékelve egy kis felelősségtudattal. Láthatatlan kapocs köt össze ezekkel a még ismeretlen farkasokkal és emberekkel, mert ők ugyanúgy nem ismernek engem, mégis az én oldalamon állnak. Ha harcra kerül a sor, ők itt lesznek nekünk.
Körbenézek és látom, hogy a sok diák kifelé kukucskál a házukból és nem mernek kijönni. Észreveszem Claire-t és csak szórakozásból elkezdem keresni a tekintetét, s mikor megtalálom, kivicsorítom a fogaimat. Rémült feje villámgyorsan tűnik el a függöny mögött, mire legszívesebben kacagni kezdtem volna, még ebben a helyzetben is.
Kevesen vannak mögöttem, de ahogy végignézek a már álló falkámon, látom, hogy mind erősek, nagyon erősek, van, aki izmosabb, mint néhány volt társa a másik oldalon, ahonnan egy másik szürke nőstény farkas bámul rám fenyegetően. Látom a vívódást a szemében, azt, ahogyan megpróbál ellenállni annak az erőnek, amit senki se lát. Kicsit megimbolyog, de utána nagyon lassan megindul felénk. Halk morgásokat hallok a hátam mögül, mire fegyelmezően hátrapillantok; abban a pillanatban mindenki abbahagyja és feszülten kezdi figyelni a közeledő fajtatársunkat, aki kicsit messzebb, mint ahogyan előbb a többiek, de a hátára gurul.
Nem hiszek a szememnek, amikor a tekintetem elkóborol és az erdőből észreveszem a kivillanó borostyán sárga szempárt… Mors bent lapul egy fatörzs aljában, és esküszöm eddig észre se vettem, hogy ott bujkál. Fekete bundája csupa sár, így beleolvad a talajba; csak a szeme tűnik ki. Mindenki kővé dermedve áll és várja, hogy ki kezdi el a támadást, mivel ebből az lesz, tudom, érzem a levegőben. A légy zümmögését, no meg huszonhárom farkas halk szuszogását lehet hallani. Valószínűleg Mors rájött, hogy ez egy ideig nem fog elkezdődni, mert feláll, nem törődve azzal, hogy mekkora zajt okoz és nagy léptekkel közeledik felénk. Ahogyan kiér a napra, meglátom a hátán lévő sebeket, amelyekből szivárog a vér, de észre se lehet rajta venni, hogy megsebesült, hiszen rendületlenül, a fájdalom kimutatása nélkül nyal pofán, amikor elém ér. Kilenc farkas tizennégy ellen. Nos, az arány sokkal javult, főleg úgy, hogy a kezdetekkor mi voltunk ketten, míg ellenünk húszan.
Az egyik sötétszürke példány – valószínűleg ő a vezér a nőstény után, aki átállt hozzánk – morogva előrelép. Pár másodpercig nem mozdul, még a morgást is abbahagyja, de itt már megfeszítem az izmaimat. Több hím mellém áll, majd kicsit előrébb hajol. Ők is támadásra készek. Mors körül valósággal vibrál a levegő, ő élvezi a csatahelyzetet.
Nem úgy, mint én, vagy Daniel, aki időközben elkezd egy kicsit hátrébb csalogatni. Engedelmeskedek neki, bár nem fűlik hozzá a fogam, így a nőstény beáll a helyemre, ami elszabadítja a káoszt.
Egyszerre minden farkas nekiindul, hogy ott tépje a másikat, ahol éri. Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne rohanjak a vesztembe, mert nem tudok harcolni, de fáj, hogy így látom azokat, akik az én oldalamra álltak.. Az egyik ellenség áttör a védelmemre kelő farkasok közt és felém indul. Pislogásra sincs időm, de Daniel már előttem terem és egy jól irányzott harapással téríti el a farkast arról a pályáról, amit kiszemelt magának. Vinnyogva iszkol el, miközben mi megindulunk, el a csatatérről.
Folytatjuk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése